Vannak legendák, melyek jelképek is. Például Balassi, aki nemcsak a végvári verselő-vitéz, de a harcos, a szó szoros értelmében küzdő költő jelképe is, akárcsak Petőfi. Azután ott a csöndes elmélyülés szimbólumának is mondható Tóth Árpád vagy Juhász Gyula, netán a vagány-jelkép Villon vagy Rimbaud. Meg a többiek. Csakhogy…
Az 1956 utáni Kádár-Magyarországon olykor nem volt éppen könnyű kiigazodni fiatalon olyan, történelmileg egyértelműnek látszó esetekben sem, mint a minimum ezeréves magyar–lengyel barátság. Lengyelország éppúgy „testvéri szocialista országnak” számított, mint Románia vagy a Szovjetunió, az úgynevezett internacionalista szabadsághősök sorában Bem besorolódott Balcescu és Stur mellé – nem is beszélve arról, hogy a két nemzet legújabb kori, valóban nagy közös históriai élményeiről – a lengyel légiótól az 1920-as visztulai csodához tölténymilliókat szállító csepeli Weiss Mafrédéken és az 1939-es lengyel menekülteken át egészen a legeslegfőbb tabut jelentő 1956-os sors- és harcközösségig, Poznań és Budapest együttesével, no meg a hihetetlen mértékben érkező lengyel vérszállítmányokkal és a segíteni (harcolni jönni) akaró lengyelekkel – mukkanni sem lehetett. Tudni meg alig valamit. Ez a képtelen alaphelyzet nemcsak feloldásra – a legújabb kori, aljas kommunista gátépítés szakadására is várt. Be is következett, annak rendje-módja szerint.
A kilencvenes évek közepén a Duna Televízió Közép-európai Magazinjának szerkesztőségében ismertem meg személyesen azt a magas, mindig elegáns, jóvágású, középkorú-idősödő férfiút, akit csak játékosan „lendzselnek” hívtunk, és aki a korábbi évek itt-ott már hallott-olvasott lengyel–magyar testvériségének számomra egyedülálló és legelső számú reprezentánsa lett. (A magyarok között – polonistaként – az immáron négy éve elhunyt kiváló barátom-kollégám, a nagyszerű Szalai Attila töltötte be ugyanezt a szerepet.) Ez a lendzsel mindig mindenkivel kedves, udvarias és jópofa volt, a nőknek – csak Erdélyben, erdélyi férfiaknál tapasztaltam addig hasonlót – mindig hódolattal és igazi grandezzával kezet csókolt és általában: a legszeretnivalóbb figurának számított, akárhol és akárhogyan szemlélte az ember. Konrádot nemcsak mindenki szerette és láthatóan kedvtelve nézegette, kezét szorongatta, hátát lapogatta-ölelgette – de valamilyen kimondatlan, de annál egyöntetűbb megbecsülésféle aura is körbelengte. Valami, ami miatt nemcsak nagyban kedvelni – de tisztelni is kellett, (meg)becsülni, elismerni, tisztelegni előtte. És amint – immáron jó harminc esztendeje – ő „az én lengyelem”, számomra ő „a” lengyel: mostanra szembe kell nézni a ténnyel: mennyire jelentékeny figurája is a két nép jelenkori irodalmának, kultúrájának, szellemi életének ez a poznańi születésű ember – aki most, szeptember 21-én születésének 90. évfordulóját ünnepelheti. Mi meg őt. Méltán.
Konrad Sutarski, állítom, pontosan olyan, amilyennek ilyen évezred után egy lengyelnek Magyarországon lennie kell. Jókai A mi lengyelünk címmel írt regényt, Attila barátom is idézte olykor: „igazi uraság az, ha egy magyar úr egy lengyelt tart magának”. Nem tehetek róla: nekem Konrad Sutarski a lengyelem. Úgy, hogy közben tudom: ő a mi lengyelünk is. A legigazibbak és a legigazabbak egyike. (Büszke vagyok rá, hogy eddigi egyetlen és meglehet, egész életemben egyedüli szerzőtársam – ki tudja, tán szimbolikus is – ő: 2009-ben ketten írtuk meg a Lengyelországhoz került egykori felvidéki magyar területek szociográfiáját, ő lengyel, én magyar szempontból – a Megőrzésre átvéve cím talán eleget elárul…)
Konrád, tehát, úgy vélem, legenda is, jelkép is. Sőt roppant erős a gyanúm: jóval több is ezeknél. Alig hétéves, amikor édesapja – minisztériumi hivatalnok – tartalékos tisztként szovjet hadifogolyként osztozik a katyńi huszon-egynéhányezer lengyel iszonyatos sorsában. (Konrád jó barátja, a nagy rendező, Andrzej Wajda 2007-es nagy filmje előtt majdnem másfél évtizeddel, a Duna Televízióban Az embertelen földön címmel készült dokumentumfilmjében állított emléket édesapjának és bajtársainak.) A poznańi fiatalember szülővárosa műszaki egyetemén szerez mezőgazdasági gépészmérnöki diplomát – és innentől kezdve élete két szálon fut: a műszaki tudományok karonfogva járnak – már az ötvenes évek közepétől! – az irodalommal… A varsói agrártudományi egyetemen tanársegéd és pályakezdő költőként irodalmi csoportot alapít, az egész Lengyelországot megrázó ’56-os szabadságharcunknak több versben állít emléket – 1960-ban pedig, egy munkahelyi autóbuszos magyarországi kirándulás végképp eldönti a továbbiakat: megismerkedik egy Györgyi nevű magyar lánnyal, két év múlva összeházasodnak – Konrád pedig 1965 óta Magyarországon él, kettős hazában, két nemzet fiaként, lengyelként Magyarhonban és magyarként otthon Lengyelországban, ahol olyan sűrűn megfordul, amennyire csak ez hosszú évtizedeken át lehetséges. És amint Szalai Attila írja róla: „aktív szereplője lett a hazai és a lengyelországi irodalmi életnek, jelentős szerepet vállalt és vállal rendületlenül a két nemzet közötti barátság és kulturális kapcsolatok erősítésében.” Volt kisebbségi önkormányzati elnök és intézetvezető, múzeumigazgató és kulturális tanácsos, szerkesztő és kutató, mögötte több mint harminc kötet – de mindenekelőtt és legfőképpen és állandóan egyetlen funkciójában van itt közöttünk, amit összefoglalóan ő maga a Püski Kiadó által mostani születésnapjára kibocsájtott kötetének címével ad tudtunkra: Menyegzőm Magyarországgal. Trianon című versében ilyen nászajándék-sorokkal: „hol vannak igaz barátaid / a láthatáron sötét felhők gyülekeznek / csupán turul kering sassal fölötted / a messzi Ázsia árnyékával oltalmaz téged / és Csaba királyfi seregét várja a tejúton”.
A szerző író
