Első számú közellenségnek lenni néha megtisztelő állapot, de sohasem kellemes. Megtisztelő akkor, ha az elnyomással szembeni küzdelemben vívja ki valaki ezt a státuszt. Nemrég foglalkoztunk itt e nemlétező hasábokon a negyvenhetes „kékcédulás” választási csalásokkal. Mint már ott rögzítettük, a csalások sorozata nem ért véget a választás napján, főképp azért, mert a (szélső) Baloldali Blokk elhatározta a választási eredmények utólagos megváltoztatását. Ennek módja az volt, hogy az egyik legerősebb ellenzéki párt mandátumait megtámadták a Választási Bíróságon, indítványozva azok megsemmisítését. Ezt követte a szociáldemokrata párt beolvasztása, majd az összes többi még működő párt egy politikai szervezetbe terelése, amelyet már a kommunisták irányítottak.
A külső hátteret az új kommunista csúcsszerv, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (KOMINFORM) megalakulása jelentette, amelynek fő megállapítása az volt, hogy a világ két kibékíthetetlenül szemben álló részre oszlik, és a katonai összeütközés elkerülhetetlen. A „kékcédulás” választás és az azt követő események éppen azt a célt szolgálták, hogy a Magyarországon még mindig jelentős parlamenti erővel rendelkező polgári-keresztény-demokrata pártokat felszámolják, és az országot a vasfüggönnyel ketté választott Európa keleti – Szovjetunió uralta – részébe kényszerítsék. A Független Kisgazdapárt és a Magyar Szabadság Párt korábbi vezetői már emigráltak, de voltak még mindig, akik vállalták a harcot. Elsősorban a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt, amely a szabadságpárt bázisán, részben régi kisgazda programmal jelentkezett.
Révai József, a kommunisták fő propagandistája még a KOMINFORM alakuló ülésén sem volt rest bepanaszolni „honfitársait” a szovjeteknél. Szerinte „fel kell morzsolni, illegalitásba kell kényszeríteni a legreakciósabb, fasisztabarát pártot, a Pfeiffer-pártot és ezzel ráijeszteni a többi jobboldali párt elemeire.” A cseh, szlovák, román elvtársak elégedetten csettintettek: Na, megint a fasiszta magyarok! A Szabad Nép – a kommunista párt lapja – Pfeiffer Zoltánt egyszerűen a fasiszták és reakciósok új vezérének titulálta, aki a „fasizmust még Gömbös iskolájában tanulta”. A szélsőbaloldal eszköztárában az első a megbélyegzés, az állandó hazudozás, ennek tényként való beállítása, majd a megfélemlítés, végül a kiiktatás a rendőrség és az „igazságszolgáltatás” által.
Pfeiffer Zoltán antifasiszta volt, tagja a Bajcsy-Zsilinszky Endre vezette nemzeti ellenállásnak. Hiába, százszor jött vele szemben a vád: fasiszta! Tisza Kálmán még mondhatta, hogy jobb nem törődni a besározással, a sár előbb-utóbb megszárad, majd lepereg az emberről. De neki másfajta politikai ellenfelei voltak, nem kommunisták. Ők nem hagyták megszáradni a sarat, állandóan dobálták, míg a politikai rendőrség – aztán az ügyészség, a bíróság – közbe nem avatkozott. Pfeiffer a hamis „vádakra” frappánsan felelt: „A Szabad Nép című napilap 1947. szeptember 2-i számában nagy cikket közölt rólam. A cikknek egyetlen tényállása sem fedi a valóságot. Pfeiffer Zoltán.” Ezután ellentámadásba ment át, leginkább a kékcédulás csalás miatt támadva a kommunista pártot. Ezért is vált az első számú közellenséggé a baloldal szemében.
Rákosék emelték a tétet. Most már kifejtették, hogy „a Pfeiffer-párt az amerikai imperializmus ötödik hadoszlopa Magyarországon”. Nyilvánvaló volt, hogy Sztálin már nem elégszik meg a „fasiszta fősámán” leleplezésével. A fasisztákat legyőzték, új ellenség kellett. Sokat nem tanakodtak, 1947 végén az ellenség már az Amerikai Egyesült Államok. Most már csak össze kellett kötni az Amerikát a fasisztákkal. Sokat törték ezen a fejüket, de végül sikerült: Farkas Mihály agyából pattant ki a remek gondolat: Amerika politikáját egy agresszív politikai erő vezeti, amely a fasizmus irányába fejlődik. „Igen, az amerikai imperializmus fasizálódik.” Milyen furcsa fénytörést szenvedett ez a kijelentés azóta! Ízlelgeti az ember, öblögeti. Mindenesetre Farkas Mihály a klasszikus kommunista dialektikával eljutott a „lényegig”: „Komoly csapást az amerikai imperializmusra Magyarországon csak úgy mérhetünk, ha megsemmisítjük és szétzúzzuk a Pfeiffer-pártot.”
A Magyar Függetlenségi Pártot valóban likvidálták. Rajk László (MKP) belügyminiszter a pártot feloszlatta, a párt mandátumait megsemmisítették. Az amerikai imperializmus beleremegett! Aligha heverte ki ezt a csapást. Az Egyesült Államok mai vergődése egészen biztosan a legszorosabb összefüggésben van Farkas Mihályék nagy sikerével. De hagyjuk Amerikát. Nézzünk inkább körül az Országgyűlés alakuló ülésén, 1947. szeptember 16-án. Teltház volt, a karzaton ott ült Münnich Ferenc budapesti rendőrfőkapitány és Péter Gábor a politikai rendőrség (ÁVO) vezetője is. Mindketten kommunisták. „Ezen kívül vagy két ismeretlen, akinek homlokán lángbetűkkel ég a titkosrendőri megbízatás jele” – ironizált egy ellenzéki újságíró. (Még volt ilyen.) Egyelőre még itt ült a függetlenségi párt frakciója is, tagjai leginkább abban reménykednek, hogy előző nap (szeptember 15.) de jure helyreállt Magyarország szuverenitása, megszűnt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, életbe lépett a Párizsi békeszerződés, amely tartalmazta a parlamentáris demokrácia alapvető feltételeit, garantálta a politikai szabadságjogok összességét is.
Az optimisták alig figyeltek arra, hogy azért a szovjet csapatok nem hagyták el az országot, Szviridov altábornagy pedig finoman érzékeltette, hogy a Szovjetunió a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megszűnése után is érvényesíteni fogja akaratát a térségben. Ennek értelmében a kommunista vezetésű belügyi szervek letartóztatásokat foganatosítottak ellenzéki képviselőkkel szemben és előkészítettek koncepciós pereket Pfeiffer Zoltánnal, Peyer Károllyal (szociáldemokrata) és Kovács Imrével (parasztpárti) szemben. Ők mind parlamenti képviselők voltak, de a Szabad Nép kiadta az utasítást: „Az alkotó munka útjából el kell távolítani a fasiszta szabotálókat és puccsistákat, akik minden alkalmat meg fognak ragadni arra, hogy a demokrácia ellen kovácsoljanak fegyvert az országgyűlés adta lehetőségekből.” Fontos mondat. Leleplezi azt a típust, aki egy feltételezésre alapozva bűncselekmények elkövetésével vádol meg embereket, csoportokat, pusztán azért, mert világnézete eltér a sajátjától. „Végeznünk kell az anarchiával!” – vonja le a következtetést a pártlap akkori propagandistája.
A dolgok azonban akkor nem álltak meg ezen a szinten. Péter Gábor az ÁVÓ vezetője „szeptember 18-án személyesen járt el Rosta Lászlónál, az Országos Nemzeti Bizottság kommunista titkáránál, aki kiadta az ajánlási íveket, anélkül, hogy informálta volna az ONB vezetőségi tagjait.” A választási ajánlási ívekről van szó, amelyeken szerepelt, hogy ki tartotta indulásra méltónak a Magyar Függetlenségi Pártot. (Címmel, aláírással.) Ezeket az íveket már régen meg kellett volna semmisíteni, de ez nem történt meg. Megkezdődött az emberek beidézése az ÁVÓ-ra, ahol lelki és testi fenyegetésekkel, kínzásokkal igyekeztek olyan vallomásokat kicsikarni, amelyek alátámasztották a vádat. Sokan megtörtek. De a kommunisták törvényes eszközökkel nem tudtak előre jutni. Végül is az egész ügyet nem vitték végig a Választási Bíróság előtt, mert Pfeiffer és hívei bátran harcoltak, felvetve a „kékcédulás” csalás számszerű és morális következményeit. Ezért lépett közbe Rajk, és oszlatta fel a Függetlenségi Pártot, s ezzel egyidőben semmisítette meg a párt mandátumait az Országos Nemzeti Bizottság.
Pfeiffernek menekülnie kellett az ellene felhozott koholt vádak elől, nem valósult meg a terve, hogy a petíciós pert „tavaszig elhúzzuk, addigra pedig már nem Rákosiék fognak nálunk parancsolni”. Komoly tévedés volt, drágán fizetett érte Pfeiffer Zoltán is – az első számú közellenség. Rákosiék szemében pedig ellenségessé vált szinte az egész magyar nemzet. Gazemberek szemében közellenségnek lenni nagy tisztesség, de rengeteg szenvedéssel, megpróbáltatással jár. Így van ez.
A szerző történész
