Jól ismertem az írásait még az 1970-es–80-as évekből. Remek novellákat írt, az akkori fiatalságot megragadó Kenguru című kisregényt és filmet, az Élet és Irodalom Jelenségek oldalát, ahol Berta Bulcsu legalább akkora felháborodással számolt be az őt bosszantó, ám minden esetben a tágabb közösséget is érintő ügyekről, mint például a nála lényegesen szelídebb Váncsa István. A nyolcvanas évek végi magyar publicisztika királyai voltak ők, Mezei Andrással, Megyesi Gusztávval és Kovács Zoltánnal együtt. Nagy port kavart a kesudióvitát elindító cikke. Lényegében az ország ekkor ismerkedett meg ezzel a különleges és igen finom maggal. Berta Bulcsu felháborodása a feleslegesnek ítélt javak iránti rajongás miatt a ritka narancs- és banánszállítmányok időszakában mindenki számára tökéletesen érthető volt.
Amikor az Élet és Irodalomhoz kerültem, legelső folyosói találkozásunk meghatározta későbbi rövid, ám igen szép kapcsolatunkat. Olyan szeretet volt a szemében meg a szavaiban, abban a néhány percben, amikor ott ácsorogtunk Széky János irodája előtt, amit csak ritkán tapasztal meg az ember. Szerkesztőként én dolgoztam a hetente beküldött kézirataival. Egyre kellett ügyelnem, a Bulcsu nevet rövid u-val használta. Aki máshogy írta, arra rákiabált. Fogalmazásaiban soha egy betűt nem változtattam. Mert nem kellett. Nem féltem tőle, de úgy sejtettem, könnyen úgy járhatok, mint Csurka István kézirataival. Azokra még ránézni is csak óvatosan mertem, mert ez a két író igen könnyen dühbe gurult, és akkor senki nem állt meg előttük.
Bertha Bulcsu egy rajban volt Csurkával, Moldova Györggyel, Szakonyi Károllyal, Gyurkovics Tiborral, Csoóri Sándorral, Mészöly Miklóssal, meg még lehetne itt előgurítgatni az egykor volt nagy neveket. Ám közülük senki nem tudta például két szóval a helyére tenni John Lennon világhírű özvegyét, a Magyarországon akkoriban felbukkanó Yoko Onót. Mit keres itt ez a jappán (hosszú p-vel mondta) kurva Balatonedericsen? Senkitől nem várt választ. Nem is kellett.
1993 nyarán Bertha Bulcsu meghívta balatonszepezdi nyaralójába az ÉS szerkesztőségét. Hetekig küldözgette az egyre részletesebb térképeket arról, hogy is lehet eltalálni hozzájuk. Nem volt nehéz. A szőlőhegyszéli utcában ott lobogtak a kicsi, ÉS címbetűiből összevagdosott zászlócskák, aztán egy nagyobb a présház-nyaraló bejárata előtt. Hatalmas, vidéki szeretettel fogadott minket, gulyáslevest főzött, bort hozott a pincéből. Felesége, Nagy Franciska és lányuk kedvesen segédkeztek a háttérből. Volt ott mindenféle történet, először Bertha Bulcsu és a szepezdi pecások meséi úsztak el az alkonyi Balaton felé, aztán Bata Imre, a Paraszt dekameront túlszárnyaló egerlövői meséi jöttek, mi fiatalok – már amennyire a negyvenesek annak mondhatók – csak lestünk és hallgattunk.
Amikor a betegsége ledöntötte a lábáról, többször meglátogattam rózsadombi panellakásában. Szép beszélgetésekre emlékszem. Még akkor is, ha a gyilkos kór rosszkedvűbbé, szűkszavúbbá tette Bertha Bulcsut.
Aztán pár évvel később a Lyukasóra szerkesztőjeként egy évig kérincséltem tőle írást a lapba. 1996 decemberében végre küldött egy remek novellát. Csobánc hegye volt a színtér, Bertha Bulcsu többször volt Bíró Zoltán ottani présházában vendég. Megdöbbentő hitelességgel formálta meg a novella hőseiben Bíró Zoltánt és feleségét, és fényképszerű pontossággal írta le a Csobánc fölött köröző siklóernyősök balesetét. Valószínűleg őt is az foghatta meg a hegyen, ami pár évvel későbbi odakerülésem után engem is. Az ég és föld között suhanó paplanernyősök erősen vágyott szabadsága, ahogy ott lógnak az örökkévalóságban. Ami persze nem az, mert az élet rendjének megfelelően annak is egyszer vége van.
1997 februárjában, amikor Bertha Bulcsu utolsó novellája megjelent a Lyukasórában, a szerző már meghalt. A temetésén Makovecz Imre beszédre készült a sírnál, aztán abból nem lett semmi, az első szó után elcsuklott a hangja, fölhöz csapta a sapkáját, és mondott egy cifrát.
Én meg azóta nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy a nagy író az utolsó kéziratát nekem adta.
