Amikor elmesélünk egy történetet, igyekszünk azt az elején kezdeni és a végén befejezni, az eseményeket pedig időrendben előadni. A „homo narrans”, a mesélő ember a kronológiával is a történet természetes folyását, az események közötti oksági kapcsolatokat mutatja be.
De mi történik, ha megcsalja az emlékezete? Ha előbb jut eszébe az, ami később volt, vagy fordítva? Hogyan tölti ki emlékezete fehér foltjait? Mit tesz, ha valamit nem kíván elmondani, vagy alakítana a tényeken? Ha nemcsak azt közölné, ami ott és akkor valóban megtörtént, de azt is, ami másutt, máskor vagy mással esett meg? Ha az eseménynél fontosabb például az, amire a megtörténés közben gondol vagy emlékezik?
Nem kizárt, hogy az alternatív valóságot szívesebben adná elő a hallgatóságának. Például azt, hogyan kellett volna történnie; vagy magyarázatot keres az eseményekre, és narratívájába beleszövi saját (valódi vagy vágyott) szerepének az értelmezését. Ezek a dilemmák, még ha az elbeszélő nincs is ennek tudatában, egy élménybeszámoló során is fölmerülhetnek. Eskü alatt tett tanúvallomás helyett a hallgatóság szórakoztatásáról van szó. Az irodalmi elbeszélésben pedig szinte szükségszerű, hogy az érzéki módon színező képzelet vegye át az uralmat a gyakran színtelennek tűnő vagy elrettentően kegyetlen valóság fölött.
Az epikus festészet kivételével a képzőművészet nem elbeszélni, hanem valamit kifejezni szeretne. A művész itt sem kerülheti meg az idő problémáját. A reneszánsz szobrász például közvetlenül a megtörténés előtti, a szimbolikus-impresszionista alkotó a megtörténés közbeni pillanatot ragadta meg. Az események síkbeli ábrázolásánál általában balról jobbra haladva érzékelhető a kronológia. A reneszánszban jelent meg a párhuzamos időábrázolás. Az itáliai Giotto a földi jelen mellett már a természetfölötti időtlent is bemutatta. A bibliai témák képi kifejezése során a festő az időben egymástól távoli események között is kapcsolatot teremt: a múlt beleszól a jelenbe, a jelen válaszol a múltra. A középkori Biblia pauperum (a „szegények bibliája”, képes biblia) egy ószövetségi és egy – teológiai üzenetében annak megfelelő – újtestamentumi jelenetet mutatott be ugyanazon a lapon, a textusok rövid idézeteivel. A csendéletek gyakori motívuma, a koponya pedig a „memento mori” jele volt. „Emlékezz a halálra” – tehát jusson eszedbe, hogy mulandó földi lény vagy!
A föntebb említett színtelen és kegyetlen epizód, a kalanddal és lelkesedéssel teli, a kiégés szenvtelenségét súlyként cipelő ember egyaránt megfelelő elbeszélői téma. Gondoljunk csak a romantikus és naturalista regényekre, Mikszáth anekdotikus, Verne jövőlátó fantáziával dús történeteire, Kosztolányi Édes Annájára, Kafka Átváltozására, Camus Közönyére! A részlet és az egész, a portré és a tabló is alkalmas az előadásra. Nem létezik érdektelen téma – Márai Sándor írta az Egy polgár vallomásaiban: az ifjú írót minden és egyszerre izgatta. De amikor a művészi képzelet a hétköznapi élet helyébe lép, a „homo narrans” szavaiban olyan hatalom van, amelyre nem is gondol. A „mit mond” csak az üzenet felszíne, ám a „hogyan adja elő” mutatja meg az értelmezés mélyebb rétegeihez vezető utat. Maga az elbeszélésmód is hatással van arra, hogy milyen tanulságot von le az olvasó. Márai számára az élet „gyanús” anyag volt, amivel csak módjával és „preparált állapotban” lehet valamit kezdeni. Tehát szelektálni kell, és szükség van a művészi alakításra. A szelektálás és alakítás a karaktereken, jelenségeken és eseményeken túl az időre is vonatkozik.
A lírának nehezen meghatározható az ideje. A versben használt igeidők nem egy konkrét múltra, jelenre és jövőre, hanem a mindenkorira, az időtlenre: a kozmikusra és metafizikaira utalnak. A vers azt a paradoxont, ellentmondó, lehetetlennek tűnő viszonyt fejezi ki, hogy „minden egyszerre van”. Az időrétegek nem különíthetők el, mert éppen benne vagyunk. Ezt az állapotot Paul Valéry A lélek és a tánc című dialógusában fogalmazza meg. Azok, akik a táncot nézik, érzékelik az idő múlását, de a táncosnő számára nem létezik az idő, mert csak a folyamatos, tiszta átalakulást éli át. A platóni dialógus résztvevői arra a kérdésre is keresik a választ, hogy mit fejez ki a tánc. Szókratész szerint a Semmit és a Mindent egyszerre. „A szerelmet éppúgy, mint a tengert, az életet magát és a gondolatot… Hát nem értitek, hogy maga a szakadatlan, tiszta átalakulás?” És mert nincsen sem valóságos, sem elképzelt ideje, a lírai költeményt ugyanúgy nem lehet elmesélni, mint a táncot – csupán arról tudunk beszélni, hogy mit éreztünk „közben”.
A dráma történeti ideje lehet a múlt, megtörténésének ideje azonban a mindenkori jelen. Az Antigoné és a Hamlet, a Tartuffe és Az ember tragédiája, A két Bólyai, a Tóték vagy a Fizikusok stb. cselekménye az egymást követő jelenetekből formálódik meg. Az okok és a motivációk gyakran a drámai idő előtti múltba vezetnek, de mindegyik etikai és gondolati érvénye az „éppen most” történőre vonatkozik. Az epika alkalmas arra, hogy egy időben jól nyomon követhető eseménysort adjon elő összefüggő történetként. Kisepikai műfaj a novella is, ám az csupán egyetlen mozzanatot ragad ki az események láncolatából, abba sűríti bele az egész történetet. Sűrítettségénél fogva közelebb áll a drámához, mint az elbeszéléshez.
A modern epika épp azért kezdett el játszani az idővel, mert a kronológiai rend megbontása mögött az időben immár otthontalan, az identitásvesztés határán álló, önmagát kereső ember küzdelmei állnak. Krúdynál a valóságos és az álomidő, a „megtörtént” és a „megtörténhetett volna” keveredik egymással. Szindbád utazásai nem a helyszínek és emlékek, sokkal inkább a valóság és a képzelet, a lehetséges vagy az álom-idők között tett utazások. Innen ered az elbeszélő „hajós” ironikus karaktere. Az irónia itt nem a humor és a kritika egyik változatát jelöli, hanem a távolságot. Krúdy és Szindbád egyaránt „távol” kerül mindattól, amit keres, amit elbeszél. Ez a „kereső távolkerülés” már Cervantesnél tetten érhető. Don Quijote nem az idővel játszik, hanem az idő múlásának tragikomikus áldozata, mert nem veszi tudomásul a távolságot a letűnt eszmények és a megváltozó normák között.
Proust sem véletlenül emelte be regényfolyamának címébe az „eltűnt időt”. A nosztalgia jelöli a megszüntetni kívánt távolságot, melynek alapja a szimbolizmus korrespondencia elve. Töredékeire hullik az idő, és csak akkor lesz újra egységes a történet, ha kapcsolatot tudunk teremteni a különböző érzékeink között. Ez a nézőpont rámutat a belső és a külső idő közt feszülő ellentmondásra. A külső idő (az időn kívüli örökkévaló) alávetettjei vagyunk, de a belső időnk fölött hatalmunk van. Proust nem az értelem emlékezetével, hanem az érzéki (és érzelmi) emléktöredékekből összerakott múlttal szeretné megragadni az abszolútumot.
Azért, hogy megszüntesse a szorongást, a posztmodern nem kíván tudomást venni az idő semmiféle rendjéről. Az idő nem „elfolyik”, mint Dalí festményén, nem „elszivárog”, mint József Attilánál, hanem mozdulatlan, vagy önkényesen átrendeződik. Céljával ellentétben: növeli a szorongást, mert nem kínál reményt (ami mindig valamilyen jövőre vonatkozik), fölerősíti az elveszett identitás érzését, és megfoszt a viszonyítási pontoktól, az ünnepi időtől.
A szerző irodalomtörténész
