Itt aztán hosszabb szünet következett, majd egy koncepcióváltás után Agostino di Ducciót bízták meg a század közepén azzal, hogy Herkulest formázza meg. A művész azonban 1464-ben félbehagyta a munkát, a hatalmas, „Gigász” néven emlegetett márványtömb pedig ottmaradt a város nyakán.
Sokáig nem sikerült megfelelő, vállalkozó szellemű mestert találni a tömb kifaragására, azonban amikor már a kisebb darabokra bontása is felmerült, a mindössze 26 éves Michelangelo 1501-ben egy Dávidot ábrázoló, gigantikus méretű szobor tervét mutatta be a város vezetőinek. Miután sikerült őket meggyőznie, Michelangelo munkához látott. Közel három éven keresztül, a szabad ég alatt, gyakran étlen-szomjan, esőben, időnként néhány órát aludva küzdött saját Góliátjával, a hatalmas márványtömbbel. Senkit nem engedett a félkész alkotás közelébe, a városvezetők is csak 1504 januárjában, majdnem teljes pompájában szembesülhettek az 5,17 méter magas alakkal.
Michelangelo azonban más utat választott, és Dávidot az összecsapás előtti percekben, a feszültség és a koncentráció pillanataiban örökítette meg.
Dávidot hagyományosan a Góliáttal való párviadal után, győztesen ábrázolták, korábban olyan firenzei szobrásznagyságok, mint Verrocchio, Ghiberti vagy Donatello is Góliát levágott fejével ábrázolták az ifjú hőst.
Más szempontból is formabontó volt az alkotás: a meztelen férfialak a reneszánsz művészetnek a középkori művészet kötöttségeitől való teljes megszabadulását is jelképezi. Persze megvolt arra az esély, hogy a városi elöljárók szörnyülködve döbbennek rá, egy botrányos fércműre vártak ennyit, de szerencsére nem ez történt: lenyűgözve, áhítattal szemlélték a gigászi alakot.
Annyi probléma volt csak, hogy a szobrot eredetileg a katedrális tetejére szánták volna, ám iszonyatos méretei és súlya miatt ez technikailag megvalósíthatatlannak bizonyult – ráadásul mindenki egyetértett abban, hogy kár lenne e remekművet a magasban eldugni a szemek elől. Végül egy nagyjából 30 fős bizottság állt fel, amelyben többek között Leonardo és Botticelli is ott volt, az ő feladatuk lett eldönteni, mi lenne a legmegfelelőbb hely a Dávid számára.
Az alkotás természetesen mind Michelangelo, mind a város polgárai szemében aktuálpolitikai üzenettel is bírt: a kicsi, de lakóinak kiemelkedő képességeire támaszkodó városállam küzdelmét a pápai és egyéb, Firenze önállóságának megtörését célzó szándékokkal szemben. Így aztán nem csoda, ha végül a város politikai szívébe, a Piazza della Signoriára helyezték ki (mellesleg négynapos, megfeszített munka volt a műhelytől néhány száz méterre eljuttatni), ahol a város polgárai 520 éve, 1504. szeptember 8-án csodálhatták meg először. Sok viszontagság után végül 1873-ban szállították át mai helyére, a Galleria dell’Accademia épületébe.