Meddig hajlandó elmenni a Nyugat a korrupt kijevi rezsim támogatásában – leginkább ez a felvetés foglalkoztatja mostanság a nyugati sajtót. Persze azonnal le kell szögezni, a „nyugati sajtó” alatt most nem a vágyvezérelt döntő többséget, hanem azt a csekély szegmenst kell érteni, melynek tagjai még nem veszítették el a józan ítélőképességüket, s az általános ideológiai elnyomás ellenére sem rejtik véka alá a különvéleményüket.
A szomszédságunkban dúló konfliktus előrehaladtával egyre gyakrabban került szóba, hogy Moszkvának elfogy a türelme, s előhúzza a kártyapaklijából a nehezen megfellebbezhető adu ászt. Ha tényszerűen tekintjük, akkor az oroszoknak van is miért nyugodtan hátradőlni a képzeletbeli fotelben – készletükben ugyanis közel hatezer (egy pontosabb becslés alapján 5976) nukleáris robbanófej várja az indítási parancsot. Ez a legnagyobb kollekció a világon, s méretére jellemző, hogy ehhez képest az Egyesült Államokban 5427, Franciaországban 290, az Egyesült Királyságban pedig 225 ilyen eszköz van leltárba véve. Az szinte pedig mellékes, hogy az összes robbanófej durván kilencven százaléka Oroszország és az Egyesült Államok tulajdonában leledzik.
(Ezen túl bizonyíthatóan Pakisztán és India, míg gyaníthatóan Izrael és Irán is fel tud vonultatni néhány tucat ilyen tömeggyilkos szerkezetet, ám ők a nagyokhoz képest a bokorban sincsenek.)
Moszkva a háború eleje óta hol így, hol úgy nyilatkozik az tömegpusztító fegyverek alkalmazásáról. A „se igen – se nem” politikája kapcsán keletkező félelemérzetet pedig olykor egészen hátborzongató események is emelik – hétfőn például egy helyi tévécsatorna elképesztő képsorokkal lepte meg nézőit. Az orgánum ugyan csak elméletben, de mégis eléggé plasztikusan mutatta be, milyen hatással járna egy London belvárosa elleni nukleáris támadás. Persze mindez – jelen állás szerint – inkább (még) csak szájkarate, mint a véres és a színskála ezer árnyalatában sugárzó halál – ám azon azért érdemes már most elgondolkodni, mi lesz, ha Moszkva – amolyan figyelmeztetés gyanánt – valahol Európához közel vagy távol végrehajt egy „kísérletinek” mondott atomrobbantást.
Ami biztos, Oroszország több mint három évtizede nem hajtott végre tesztet. Ha most ezt – bárhol is – megteszi, azzal világos és megkerülhetetlen üzenetet küld a Nyugatnak. Ekkor azonban a másik oldalnak is lépnie kell valamit, azaz vagy elengedi Ukrajna – már jelenleg is egyre fogyó szívélyességgel tartott – kezét, vagy tovább emeli a tétet. Ha az utóbbi mellett dönt, akkor ettől a ponttól már jó eséllyel nem lesz megállás az eszkalációs spirálon.
A miheztartás végett érdemes leírni, az orosz interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) jelenleg is elérik és elpusztíthatják a nyugati metropoliszokat – így Washingtont, Párizst, Londont, Berlint, Rómát – de akár Budapestet is. Kilövésük után nagyjából nyolc-kilenc perccel már csúcssebességgel száguldanak a megadott pont felé. S bár lelőhetőek, ám senki nem szívesen élne azon pont negyven-száz kilométeres körzetében, ahol bármelyiket sikeresen megsemmisíti a NATO valamelyik elhárító ütege. Az időkeret amúgy eléggé szűk: például egy, az angol fővárosra kilőtt rakéta nagyjából tizenkilenc perc leforgása alatt suhan a célig – s Budapest vagy a NATO-laktanyával bíró Tata, pláne Debrecen – roppant lélektelen, ám sajnos mégis igaz kifejezéssel élve – eltakarításához még ennyi idő sem szükséges.
Amúgy érdemes azon is pár pillanatig elgondolkodni, hogy ha Moszkva – amely ma is napi szinten lő ki seregnyi rakétát – a többi közé dugja el az „atomot”, akkor azt milyen eséllyel – és már eleve míly vészesen lecsökkentett időkerettel – képes puskavégre kapni a Nyugat? Továbbá mekkora pánik lenne mondjuk Varsóban és/vagy Berlinben akkor, amikor percek alatt muszáj dönteni olyan kérdésekben, mely megyéjük/tartományuk fölött próbálja megsemmisíteni a NATO a London felé száguldó az orosz atombombát?
Moszkva arzenáljának amúgy egyik lehetséges irányítási módja az úgynevezett Cseget-bőrönd. Ezekből az idők során többféle kivitel készült, továbbá fontos azt is megjegyezni, a hajdani Szovjetunióban több fék korlátozta a nukleáris fegyverek bevetését, mint Oroszországban manapság.
A szóban forgó bőrönd amúgy nem tartalmaz semmiféle, az akciófilmekből gyakorta visszaköszönő nukleáris indítógombot, hanem az indítási paramétereket továbbítja a központi katonai parancsnokságnak.
Jelenleg a mindenkori elnök, a védelmi miniszter és/vagy a vezérkari főnökség adhat engedélyt a tömegpusztító eszközök bevetésére, ám a végső szót – s ezzel a felelősséget is – az elnök mondja ki, viseli. Amolyan vésztartalékként azonban a moszkvai vezérkarnak az összes kód a rendelkezésére áll, így ha minden kötél szakad, akkor e testület is léphet. Sőt, még ezen túl is akad egy „halott kézre” keresztelt hálózat, amely az előre beállított parancsok alapján képes a csapásmérésre akkor, ha a vezérlőből egy adott időn túl nem érkezik értékelhető utasítás.
