Ha nem tudjuk megfejteni a mű üzenetét, mit sem ér

Stefanovits Péterrel az MMA tagozati díjazottainak kiállításáról, a pályájáról megjelent kötetről és a kádárkori tiltásokról és templomi freskóiról beszélgettünk.

– A Magyar Művészeti Akadémia állami intézménnyé alakulása előtt egyesületként működött, és ön ennek is tagja volt, 2009-ben pedig felkérték, hogy Mezey Katalin Kossuth-díjas költővel készítsék elő az MMA alakuló ülését. Hogyan alakult a további közös munka napjainkig?

– 2009-ben, amikor a Magyar Művészeti Akadémia tagja lettem, akkor még egyesületi formában működött a Kecske utcában. Az MMA 2011-től lett köztestület az Magyar Tudományos Akadémia mintájára, és ugyanúgy 365 fős tagsággal, mint az MTA.

Egy évvel később a Képzőművészeti tagozat vezetője lettem, és vagyok a mai napig is. Nagyon sok taggal már korábban is együtt dolgoztunk, volt, akivel a Fiatal Művészek Stúdiójában, a műterem-bizottságban, vagy kiállítási szervezések közben, és ezért a közösség jól működik. Nincsenek belső problémák, olyan szakmai elképzeléseket tudunk megvalósítani, amelyekre megvan az anyagi bázisunk, és amelyeket magunk alakítunk ki, természetesen bevonva nem akadémikusokat is.

A képzőművészeti tagozat munkájában sok fontos dolog történt az utóbbi időben. Három évre szóló ösztöndíjat kaphatnak az MMA-tól a pályázó képzőművészek, hogy egyéni projekteket valósítsanak meg. A tagozati ösztöndíjak korhatárát pedig hetven éves korra tolták ki. Vannak díjaink is: minden évben két képzőművész kaphat Életút-díjat, két művész pedig a két tagozati díjat nyerheti el.

– A díjazottak kiállítása augusztus 31-én nyílt meg és szeptember 29-ig látogatható a Pesti Vigadó ötödik emeletén. Mondana néhány szót erről a tárlatról?

– Ez már a tízedik ilyen kiállítás, amelyen azok az alkotók mutatkozhatnak be, akik ösztöndíjat, vagy a szakmai munkájukat, életművüket elismerő díjat vehettek át. Minden alkalommal egy művészettörténész válogatja ki a falakra kerülő munkákat, így a terjedelmes életművek esetében odafigyel arra, hogy a kiállítási anyag reprezentálja a teljes művészi pályát: megtudhatjuk, mit festett a művész negyven éve, húsz éve, és mit fest mostanában.

Az ösztöndíjasok: Bukta Norbert, Gaál Tamás, Katona Zoltán és Kopriva Attila a 2022-es és 2023-as év ösztöndíjasai voltak. Bardócz Lajos és Szkok Iván 2022-ben nyerte el az Életút díjat. Antik Sándor (Kolozsvár) és Sulyok Gabriella szintén 2022-ben kaptak tagozati díjat.

Nem minden esetben festőművész vagy grafikus a díjazott, arra is volt példa, hogy művészettörténész munkáját ismerte el ily módon az MMA.

A tárlat nagyon különböző korú művész munkáit mutatja be, technikák, témák tekintetében is nagy a változatosság. Idén Szabó Noémi művészettörténész válogatta az alkotásokat, melyeket a Melankólia fogalma köré rendezett, Dürer Melankólia című rézmetszetére utalva, és egyúttal egy világnézeti filozofikus magatartásra is, és a művészet jelentőségére és súlyára. Nagyon meggyőző, egységes program alakult ki.

– Az MMA Kiadó gondozásában megjelent az ön életművéről szóló gazdagon illusztrált Stefa című kötet, amelynek a tanulmányait Pataki Gábor és Szücs György művészettörténészek írták. Ön milyen módon volt benne az alkotófolyamatban?

– Nyakig benne voltam. A két művészettörténészt régóta ismerem, korábban is foglalkoztak a műveimmel. Három éve indult el az elképzelés, hogy szülessen egy ilyen könyv, egy nagyobb kiállításhoz kapcsolódott volna, de addigra nem tudott összeállni, mert ez egy hosszú folyamat. Több mint ötven évre visszamenően kellett felmutatni anyagokat, végigfotóztatni, a kép és szöveg egyensúlyával egy profi kötetet létrehozni. Egy kiváló grafikussal, Alapfy Lászlóval dolgoztam, és az MMA Kiadó finanszírozta a könyv megjelenését. Nem is tudom elképzelni, másképp hogy valósult volna meg.

– A kötetben Bohumil Hrabal cseh író műveiből olvashatunk kiemelt idézeteket. Miért?

– Személyes fiatalkori oka van. Apám húgának, a keresztanyámnak a férje Hosszú Ferenc, az első magyar Hrabal-fordító volt. Elkészült a Bambini di Prága 1947 című kötet fordításával, de a könyv nem jelent meg. Nyilván a kiadói elvtársak azt mondták, nincs még itt az ideje.

Az átütőpapír a mai embereknek teljesen ismeretlen fogalom. De akkoriban, ha jól tudott gépelni a fordító, és az indigók is jók voltak, öt példány simán elkészülhetett egyszerre az írógépen.

Egy vagy két példányt Hosszú Ferenc eltett, majd évek múltán a könyv meg is jelent. A felesleges példányokat vécépapírként hasznosították, mert amúgy a vécépapír is hiánycikk volt akkoriban. Amikor náluk voltunk, nézegettem, milyen szöveg van rajta. Olyan humoros és abszurd mondatokat találtam, amik megragadták a figyelmemet. Megkérdeztem Hosszú Ferencet, mi ez, és akkor odaadta a kéziratot.

Elolvastam, és utána mindent elolvastam Hrabaltól.

– Mi az, ami önnek ennyire megtetszett benne?

– Hrabal ugyanazt a világot élte, amit mi, csak éppen úgy hívták, hogy Csehszlovákia. Zseniálisan tudta abszurd humorral felvázolni azt a világot, meg a szocialista korszakot megelőző történeteket. Beszélgettem Pataki Gáborral, aki szintén nagyon szereti a cseh írót, az ő ötlete volt, hogy ágyazzuk a tanulmányát Hrabalba, pont azért, mert egy ifjúkori találkozásom volt vele.

A szövegtől függetlenek az idézetek, de nagyon sok humorral, szarkazmussal, abszurditással, fogják körbe az egészet. Ezzel a világszemlélettel lehetett és kellett túlélni azt az érát.

Nagyon szerencsésnek tartom, hogy a művészettörténész így alakította ki a tanulmány formáját, mert a kortárs képzőművészeti monográfiákban többnyire csak a művekről van szó művészettörténeti szaknyelven. De a művek egy emberhez kötődnek, ő pedig az életéhez kötődik. Ha ezzel az összefüggéssel nem foglalkozik a tanulmány, akkor az olvasó kevesebbet fog megérteni a munkákból.

– Az ön alkotásai pedig különösen személyesek és közvetlenek.

– Én mindig azt vallottam, nem az a fontos, hogy az ábrázolás mikéntje realista vagy nem realista, hanem hogy az emberekhez jusson el. Hogy a néző számára mondjon valamit. Ha nem tudjuk megfejteni, mit sem ér.

– Ön szerint mit érthet meg a szocializmus furcsa, tiltásokkal teli világából egy mai ember?

– Nem biztos, hogy megértik, főleg a fiatalabbak.

A legutóbbi országos miskolci triennálén kaptam egy telefont az igazgatótól, még a zsűrizés előtti pillanatokban, azzal, hogy ha egy három részből álló alkotásomból a középsőt kiveszem, akkor a másik két rész kiállítható lesz. Csakhogy a mű kiváltó oka pont a középső rész volt. Egy tv képernyő, mellette az egyik képen a választók, a másik meg a választottak. A középen lévő vörös alapú képernyőn egy rövid kis mondat volt, amit Jevtusenko írt. Meglehetősen egyértelmű költői szavakkal szólt a háború ellen. Hogy a háború milyen ártalmas dolog.

Ezt nem óhajtották a tisztelt kollégák és az elméleti szakemberek bemutatni. Ajánlatot tettek, hogy vegyem ki. Hogy nekik ne legyen kényelmetlen.

– És ön hogy reagált?

– Azt mondtam, szó sem lehet arról harmincvalahány évvel a rendszerváltozás után, hogy a középső részt kivegyem. Hadd legyen már a művésznek a véleménye szabad.

– És ők?

– Jó, akkor adjam be, és kizsűrizték mind a hármat.

– Tehát valamilyen értelemben ma is van cenzúra.

– Van. Egyes emberek teszik ezt, mint az egyszeri kalauz, akinek van egy sapkája, és úgy gondolja, olyan hatalommal bír, legalábbis a villamoson vagy a vonaton, hogy mindent megtehet.

A szocializmus idején például a Képző- és Iparművészeti lektorátus kifejezetten az intézményes cenzúrát szolgálta. De nem csak a képeket, szobrokat vizsgálgatták a cenzorok akkoriban, hanem a szavakat, mondatokat is.

– A szocializmus idején voltak kicenzúrázott művei?

– A legnagyobb port felvert cenzúratörténet az én kiállításomhoz kapcsolódott, amely 1988. november 4-én nyílt meg a Dorottya utcai galériában, amely akkor még a Műcsarnokhoz tartozott.

Pócs Péter grafikusművész készített nekem egy plakátot. Egy kereszt volt rajta, és arra felfeszítve egy vörös csillag, amely megégett. Tehát rossz állapotban volt. A nyomdából már valaki jelentette, hogy mit ábrázol a plakát, ezért a Magyar Hirdető megtagadta, hogy kiragassza a városban a hirdetőoszlopokra. Botrány lett. A Műcsarnok akkori igazgatónőjének nagyon kellemetlen volt, hogy neki kellett betiltani a plakátot. Az akkori belpolitikai helyzet olyan volt, mivel 1988-ban november 7. még piros betűs ünnep volt…

– És mi lett a kiállítással?

– Betiltották a plakátot, lett egy nagy hullámverése az egésznek, a kiállítást belügyi szemle alá vonták, de megnyílhatott.

Korábban a zsűrik szép csendesen elintézték az ilyen helyzeteket. Nem volt papíron nyoma, hanem az alkotóval megbeszélték, hogy mindenkinek jobb lesz, ha nem ezt állítod ki. Így éltünk.

Én 1978-ban jöttem el a főiskoláról, egy művészképző évet követően. 1977-ben még a diplomavédések előtt, a vizsgák előtt egy hónappal a főiskolai párttitkár elbeszélgetett velem. Az volt a lényeg, ha nem lépek be a pártba, akkor belőlem nem lesz senki. Ezt azt jelentette, hogy nem kapok megrendelést, műtermet, útlevelet, ösztöndíjat. Én annyit kértem, hogy fizesse ki az unicumokat meg a söröket, amiket megittunk, és hagyjon békén.

– Ez bátor tettnek számított akkoriban.

– Volt, aki így döntött, volt, aki másként, de egy mai embernek, egy mai fiatalnak ez a történet érthetetlen. Mert lehet mai belpolitikai történetet farigcsálni és párhuzamokat vonni, de abban a rendszerben ez így volt.

– Nekünk abban a rendszerben kellett megvalósítani azt a szabadságot, amit a Hair című filmben és más filmekben látunk.

– Így van. És ezek voltak azok az életművek, amelyek a négy fal között maradtak, meg a fiók mélyére kerültek. De rendszerváltás után ezeket is be lehetett mutatni. A szocializmus idején ritka kivételek voltak azok az alkotók és művek a képzőművészetben, akik és amelyek egyáltalán felbukkanhattak. Például az Iparterv-generáció jellegzetes és különös megjelenési formája ilyen volt, mint amikor időnként kibújt a takaró alól a láb, olykor mégis lehetett némi nyilvánossághoz jutni.

De nem lehet általánosítani, és azt mondani, hogy mindenki, aki a szocializmus idején pozícióhoz, lehetőségekhez, anyagiakhoz jutott, gyenge művész lett volna. Egyenként meg kell nézni a tartalmakat.

– Az ön szakmai életrajzában az szerepel, hogy eleinte szürreális stílusban alkotott, utána a klasszikus képzőművészet és az avantgard találkozott a műveiben.

– Ezek művészettörténészi jelzők, amikkel nem akarok vitatkozni, de egy biztos, a főiskolára kerülve érdekelt, vonzott a grafikák világa. Igyekeztem ugyanakkor olyan anyagokat használni, amik nem a grafikai alkotásokhoz illő anyagok voltak. Például autófesték sprayt, amit nagyon jól lehetett használni, vagy a későbbiekben a Cloroxot/Hypót, amellyel a fekete textil felületét lehetett kezelni. Kicsit hasonló lett az eredmény, mint maratásos technikák esetében, csak nagy méretekben is alkalmazható.

– Az ön művei gyakran keltenek térbeli hatást. Ez honnan jön?

– Még a főiskola előtt megismerkedtem a dimenziókkal, amikor az Operaházban három és fél évig voltam díszletfestő, jó iskola volt számomra, főleg az anyagok megismerése terén.

– Szerencsésnek mondhatja magát.

– Igen, jókor kaptam el a változások időszakában az új lehetőséget. Jókor jó helyen, szokták mondani, bár negyedszerre vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Addig viszont rengeteget tanultam az Operaház díszletfestő műhelyében. Ez sokkal többet jelentett, mint az, hogy éveken át járok a rajzkörbe, és készülök a felvételire. Később több díszletet is terveztem, így sokat jelentett, hogy tudtam, hogyan lehet megvalósítani az elképzeléseimet.

– A mester-tanítvány kapcsolat is jobban működött az főiskolás évei idején?

– Kis létszámú csoportokban folyt a képzésünk. Én az utolsó olyan évfolyamban voltam, akit még Barcsay mester tanított anatómiára. Ugyanakkor jött Kokas Ignác mester és mások, akkor még fiatalnak számítottak, és egy kis friss levegőt hoztak. Maga a rektorváltás is jelképes volt. Domanovszky Endre helyett az első évem után Somogyi József lett a rektor, aki kinyitotta a kapukat. Bejárhattak barátok, rokonok, megnézni a kiállításokat. Addig teljesen zárt intézmény volt.

– Az ön képein az is látszik, hogy olyan szellemi tudáshoz is hozzáfért, amit az akkoriban magyarul kiadott könyvekből nemigen lehetett megtudni. Lenyűgöző, ahogyan például a keresztény szimbólumokat pontosan és nagyon egyénien használja a templomi munkáin.

– Ha az embernek voltak kapcsolatai ezeken a területeken, lehetett tudni, ki az, akihez bizalommal lehet fordulni.

Ami a két Erdélyben készült templomot illeti, szembejöttek ezek a feladatok. Abból származtak, hogy ahogy Felvidékre is sokat jártam barátokkal, Erdélybe talán még többet mentünk, így az ember előbb-utóbb kapcsolatokat talált.

Siklódon volt egy református templom, amit még Kós Károly idejében bontottak le, mert annyira tönkrement. Ő megtervezte az újat, amely követte a hagyományos térformát, csak egy kicsit „megkósozta”, jellegzetes huszártornyot tett rá. És használta a hagyományos erdélyi építészet elemeit is.

Amikor az ottani rendszerváltoztatás után már nagyon megfogyott a közösség, akkor elhatározták, hogy felépítik a templomot. Már 1949-ben megvolt a terv, és 1990-ben elkezdtek építkezni. Akkor voltak 1600-an, mára csak 100-an. De belevágtak, és emellé a kezdeményezés mellé odaállt egy nemzetközi lánc, hollandok, akik használt ruhát szállítottak, Németországból is jöttek segíteni. Amikor, mint ismerősök, eljutottunk oda Elekes Károly barátommal, már álltak a falak, a templom elkészült, és nézegettük, hogy meg kellene oldani a mennyezetet is.

– Kós Károly milyen mennyezetet szeretett volna?

– Nem volt a Kós-tervben semmi utalás, csak annyi, hogy 50X50-es, vagy 100×100-as kazetták lesznek. Az utóbbit választottuk. Papp Gábor művészettörténész tanácsára egy különös képsor alakult ki, amiről azt gondoltuk, hogy úgy sem tudjuk megcsinálni, mert a reformátusok úgysem fogják engedni, hogy a templomukat képekkel díszítsük.

– De mégiscsak elkészültek a képek.

– A tiszteletes úr azt mondta, hogy vágjunk bele, és megcsináltuk. A másik pedig egy katolikus kápolna a Gyilkos-tónál, amit egy ausztrál, már régen Magyarországon élő építész – Anthony Gall – tervezett, akivel a siklódi templom elkészülte után ismerkedtem meg. Ott szintén egy egykori kápolna pótlására került volna sor, amit Trianon után felgyújtottak. Kós Károlynak már korábban volt egy terve, ami a Magyar Időben megjelent, és gyűjtést is kezdtek, hogy megépülhessen a kápolna. Ennek a képeit is Elekes Károllyal készítettük.

– Megnéztem a monográfiában található fotókon a templomi alkotásokat, és meglepett a szeretetteljes közvetlenségük. Pontosabban az, ahogyan hatnak a szakrális térben.

– Igyekeztünk, hogy megfeleljünk a magunk igényének, és azok számára is, akik ott élnek. Szerencsés találkozás volt. Sajátos helyzet adódott, mivel Elekes Károly unitárius vallású, én katolikus vagyok, a siklódi templom gyülekezete pedig református.

Később Gyergyószentmiklóson egészen más szerkezetben kerültek fel az ábrázolt részletek a körképbe. Elfogadták terveinket, bár olyan kedves kérés is volt, hogy ábrázoljunk fenyőfákat is, és a gyulafehérvári templomot mindenképpen, mert az nagyon fontos nekünk. Ez a két erdélyi templomi munka meseszerű volt, és akkor jöttek létre, amikor történelmi változás volt, a szó szoros értelmében szabadabb lett a világ.

Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.

Elolvasom a cikket