A Magyar Hírlapban a demográfiai válságról és annak megoldási lehetőségeiről folyó eszmecsere megmutatta, hogy a publicitásnak a társadalmi párbeszédben még mindig – és ugyanúgy, mint korábban – megvan a mással ki nem váltható problématudatosítási funkciója. Amitől pedig igazán elevenné válik a közösségi kommunikációs tér, azt a publikált szövegek nyomán a személyes terekben is létrejövő reflexiók, viták jelentik. Jószerével ezekben igazolódik vissza a publikációk üzenetének átadási hatékonysága, és ezek adnak módot a kommunikációs folyamat letisztulására.
Egy ilyen reflexió mutatta meg saját kifejtésemben is azokat a pontokat, ahol hangsúlyeltolással, részletesebb indoklással mód van növelni befogadó oldalon az általam közvetíteni kívánt tartalom értelmeződési hatásfokát. Ez pedig nem egyszerű probléma, különösen, ha egy olyan, természettől adott női koncepció tudatosításával kísérletezünk, amelynek létezését is már vagy kétezer éve eredménnyel feledteti a kultúra maszkulin felülreprezentáltsága. Pedig, miként a családban egy helyzet kezelésére két nézőpont van (volt?), anyai és apai, s melyek szintézisében alakul ki a családi működés, ugyanúgy társadalmi szinten is a működés alapja ez a szintézis lenne. És éppen ez az, ami megszűnt, s éppen ezt lenne lényeges visszaállítani.
Az élet több, mint egzakt funkcionalitás, racionalitás stb. Azonban sajnos ma már a demográfiai kérdéskör is csak ebben az utóbbi, egynemű értelmezésben merül fel. Számoszlopokról, racionalitásról beszélünk, miközben a létezés kiüresedése senkit sem érdekel. Manapság például a karácsony is egyre inkább kereskedelmi és turisztikai eseménnyé kezd válni. Immár az a kérdés, hogy Szentestére hova lehet elutazni – elfedendő család hiányában a magányt. Észrevétlenül kúszik be a társadalomba egy másik létmód, amelynek már semmi köze a társadalom szerves struktúrájának alapját jelentő családhoz.
Az élet működtetésének két módozata lassan teljesen megszűnik, s ezért billen ki a társadalom az egyensúlyból olyannyira, hogy immár fizikai (testi) szinten is összemosódik a létezés alapjának eredeti kettőssége. Jó esetben a felszínre is feltörő diszfunkcionális jelenségektől elrettenünk. Azt már nem szeretjük. Csakhogy ennek mélyebben van az oka, s csakis mélyebben lehet útját állni. Erről kellene beszélni, s nem csupán a felszíni jelenségekre (következményekre) fókuszálni.
És hát természetesen, amint a nők a férfiakról, hasonlóan a férfiak a nőkről – ugyan mit tudhatnának, főként, hogy már nem is működik a maga valóságában a két üzemmód.
Az, hogy mára a férfiak tudni vélik, mit jelent egy lénynek az anyatermészetet a testében hordozni, új világot foganni, majdan azt kilenced hónapra napvilágra hozni, bekapcsolva és benntartva az emberi létezést a teremtett, manifeszt létezésben, szintén ennek az összemosó folyamatnak a része. Következésképpen az, aminek a felszínen tapsolhatunk, hogy lám-lám a férfiak „megemberelve” magukat törődnek velünk, nőkkel, az nem egyéb, mint éppen az összemosásnak a táptalaja. S ebben az összemosásban nem a megoldás irányába haladunk, hanem éppen távolodunk tőle. Főként úgy, hogy immár a női létezés teljesítménye is a férfi értelmezés koordinátái közé szorul. Immár azt is számoszlopokban akarják mérni. Természetesen a számoknak is van jelentőségük, de semmiképpen sem kizárólagosságukban, éppen úgy, ahogy a két működés is csakis együtt lehet a fenntartható létezés alapja.
Divat ma, szelíden és megértőn, férfi- és női tulajdonságokat emlegetni – természetesen férfi koncepcióból. Azonban én ma már csak női feladatról tudok beszélni. (A férfi feladat legyen a férfiak dolga.) Amennyiben mi nők nem látjuk, nem éljük át a nő funkcionális bekötöttségét a teremtés metafizikai lényegébe, nem fogjuk látni, hogy ez nem egy számtani játék, amit kényünkre-kedvünkre végzünk számoszlopok bűvöletében, hanem küldetés, feladat, s csak ebből a pozícióból kiindulva remélhető a számoszlopok pozitív irányú korrekciója is. Nincs itt sem sértettségről, sem jogról szó többé. A tét nem kevesebb, mint az ember valóságban tarthatósága vagy eltűnése a virtualitásban.
A szerző a Kortárs Női Reflexiók Fórumának elnöke
