2024. szeptember 28. szombat. 11:53
Illyés Gyula panaszolja Kháron ladikján című esszé-regényében: „Embermód születünk, de halnunk istenmód kellene. Ezt adja a föld nekünk. S ezzel köp az égbe; velünk.” A panasz jogos. Talán ezért van, hogy az emberiség nagyobb hányada panaszkodik a saját korára, a világra, az igazságtalanságokra, a napi bajokra, a szörnyűségekre és a balszerencsére; sokak végigsiránkozzák legszebb éveiket, sajnálják a múltat, és túlzott reményeket fűznek a holnaphoz. Ezek az emberek úgy hordják magukban a panaszaikat, mint a személyi igazolványukat. Pedig az önsajnálat, a tespedés, a jajgatás nem vezet sehová, és felemészti a cselekvéshez szükséges energiákat. Időpocsékolás. Mi, magyarok külön kasztot képviselünk, mert a panaszkodás kultúráját éljük. A magyar embernek tengernyi baja van, de nem a megoldáson fáradozik, hanem azon, hogy kiöklelje magából a sirámait. Minden pillanat, amit morgással töltünk, a saját életünkből vesz el értékes időtartamokat. Ezt példázza, hogy a panaszkodásra bő szókincsünk van, a vigasztalásra csak néhány erőtlen, sápadt szavunk. Az előbbire néhány példa: kesereg, sí-rí, zsémbel, nyavalyog, óbégat, rinyál, jajong, jajveszékel, lamentál, vernyákol, abajog és így tovább.
Móricz Zsigmond védelmébe veszi a panaszkodókat, amikor azt írja: „Mit segít a panasz? Semmit. És mégis kénytelen az ember legalább panaszkodni, mert ha ki nem beszéli magából azt a sok feszültséget, amit az élet ma [napjainkban is] ad, akkor megőrül.” Ahhoz önfegyelem kell, hogy megbocsátók tudjunk lenni. Az emberek sokat panaszkodnak, hogy mindenféle sérelem éri őket, amire pedig nem szolgáltak rá. A baj csak az, hogy a jó dolgokról általában megfeledkeznek. Az élet ugyanis – szerintük – nem jó és rossz, hanem a rossz és rosszabb közti csata. „Minden a legnagyobb rendben van…” – mondja rezignáltan az egyik, „nem mondom, hogy nem lehetne jobb, de hát ez van…” – mondja keserűen a másik. Mindketten úgy gondolják, nekik már nem fordulhat rosszabbra a sorsuk. Milyen boldogok a pesszimisták! Megpróbálják bebizonyítani, hogy nincs öröm a Földön. Az optimistákról szellemes mondás járja: olyan személy, aki tintával tölti ki a keresztrejtvényt.
Mondhatjuk, hogy a panaszkodás egyenlő a panaszkodás szabadságával. Ha el vagyunk keseredve és panaszkodunk, embertársunk józan mérlegelése és tanácsa szinte sértésként hathat. Az időjárás miatti panaszkodás pedig talán a leggyakoribb sopánkodási forma. Nietzsche szerint minden panaszban van egy szemernyi bosszú mások előjoga miatt. A nyavalygáshoz ugyanis partner kell. Jó néhány ember azért panaszkodik, hogy leplezze, milyen jó dolga van. Van egy perzsa mondás: „Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam olyannal, akinek nincs lába.”
Csehov rövid novellát írt A panaszkönyv címmel, amely egy vasúti állomáson, külön erre a célra épült kis irodaszobában feküdt. Ebből nyújtok át részleteket az olvasónak. „Ökör te vagy, aki nézed, én csak a te tükörképed.” „Hogy ki írta, nem tudom, de én hülye, olvasom.” „Panaszt emelek a főnökségnél Kucskin kalauz ellen, amiért gorombán viselkedett a feleségemmel…” „A vonat indulására várakozva, szemügyre vettem az állomásfőnök ábrázatát, és fölöttébb elégedetlen voltam vele. Erről ezennel értesítem a főnökséget. Egy rettenthetetlen nyaraló.” „Katyenka, megőrülök magáért!” „Kéretik a panaszkönyvbe be nem írni, ami nem oda való. Állomásfőnök helyett: Ivanov VII.”
A szerző újságíró
