Szeptember van, az iskolák már kinyitottak, s bizony nem nyílnak már a kerti virágok a völgyben, inkább száradnak, zörög már az avar is, itt az ősz, a nyár meg eliramlott. S itt hagyott nekünk egy rejtélyt, melyre egyelőre nincs felelet. Olvasom ugyanis a frissnek mondott hírek között a kérdést, hogy „Hová tűnt Hajnal Miklós?” Mielőtt még olvasóink értetlenül pislognának, ki is lehet az a Hajnal Miklós, sürgősen közlöm, ő a Momentum nevű párt egyik illusztris tagja, akiről – a cikk tanúsága szerint – három és fél hónapja nem lehet hallani. Hogy ez miért baj, azt egyelőre még nem tudtam kitalálni, végtére is egy szabad országban mindenki úgy tűnik el, ahogy akar. Külföldre utazik, világkörüli útra megy, barlanglakónak áll, nevet, arcot és lakcímet változtat, a kamalduli remetékhez csatlakozik, akik ugyebár némasági fogadalmat tettek, és lényegében sem egymással, sem a külvilággal nem érintkeznek, tehát tőlük nem lehet megtudni semmit Hajnal úr hollétéről. Az újságcikk tanúsága szerint erről párttársainak sincs tudomásuk, valamint második munkahelyének dolgozói (Ez a Hegyvidék és Bel-Buda, melynek országgyűlési képviselője) is kénytelenek nélkülözni őt, mert fogalmuk sincs arról, éppen merre jár.
Remélem nincs a fiatalembernek semmi baja, csak egyszerűen megundorodott a politikától. Ez esetben mélyen megértem őt. Nehéz lehet hazaárulók közt élni és dolgozni. Márpedig a minap tudtuk meg, hogy bár a Momentum a szabályok és a magyar választók szerint nem küldhetne képviselőt Brüsszelbe, a párt két illusztris, amúgy hivatásos hazaárulója, Cseh Katalin és Donáth Anna mégis ott lesz. Szabály ide, szabály oda, a kinti haverok ezt elintézték. Naná, hogy elintézték! Szükségük volt hazaárulókra, olyanokra, akik már rutint szereztek abban, miképp is kell megakadályozni, hogy Magyarország megkapja a neki jogosan járó uniós pénzeket. Nos tehát, ennyit a szabályokról. Meg a művelt Nyugatról, amely szereti, sőt, keblére emeli a hazaárulókat.
No, de vissza a mi bujdosónkhoz, Hajnal Miklóshoz! Megértem őt. Van egy bukott párt, és van két hazaáruló. Vagy még több. Ezekkel – lássuk be – egy tisztességes embernek nehéz megbékélni. Mi több, egy tisztességes ember tényleg szégyelli, hogy közéjük keveredett. Továbbá egy tisztességes ember elfogadja, hogy pártja megbukott egy választáson, tehát a törvények szerint nem küldhet képviselőt az Európai Parlamentbe. Továbbá tisztességtelennek tartja, hogy a „nyugati háttérmunkások” minden szabály ellenére visszamenekítik őket. Valamint elfogadhatatlannak tartja azt is, hogy a tények ellenére a két hölgy elfogadta a törvénytelen „meghívást”, csak hogy továbbra is „főállásban” munkálkodjanak Magyarország ellen.
Nehéz tehát ilyenkor a párttársak dolga. Kíváncsi lennék, milyen munícióval engedték el a két hölgyet az EP-be. Vajon megerősítették őket abban, hogy nyugodtan folytassák csak háborúpárti és gyermekellenes (emlékeznek, a botmixer!) aknamunkájukat? Valamint ne felejtsék el minden nap agyba-főbe dicsérni a haladó LMBTQ- és gender-ideológia nagyszerűségétől elájult uniós képviselőket? Netán bölcs tanácsokkal látták el őket, miképpen kellene újabb és újabb szankciókat kitalálni a renitens, háborúellenes, és gyerekpárti magyarok ellen? Avagy arra bíztatták őket, hogy legyenek csak továbbra is migráns-simogatók, és szószólói annak, miként lehet előkészíteni Magyarországot arra, hogy a legkellemesebb migráns-paradicsommá váljon? Nincs kizárva.
Ám továbbra is marad a kérdés, hová tűnt Hajnal Miklós? Lehet, hogy holnapra előkerül, és azt teszi, amit minden tisztességes ember tenne? Iskolakezdés van. Ilyenkor ki lehet iratkozni és be lehet iratkozni a különböző színvonalú és szellemű iskolákba. Én a helyében keresnék egy normális, hazafiságra nevelő, becsületes iskolát, ahol a hazaárulás fogalmáról is hitelesen lehet értesülni, valamint az igazi hazafiakról is sokat tanulhat az ember. Az életben rengeteg pillanat (momentum) van, amikor lehetőség van arra, hogy jobb irányba forduljunk. Remélem Hajnal úr nem tűnt el, hanem eltűnődni vonult el. S azon elmélkedik, érdemes-e egy társaságban lenni hazaárulókkal? Egy-egy elvonulás a mindennapoktól nem árt senkinek. Kivált, ha még költőinkkel is közelebb kerülhetünk egymáshoz. Például azzal a pár szóval, amit Arany János A régi panasz című versében írt: „Mennyi szájhős! mennyi lárma! / S egyre süllyed a naszád; / Nem elég csak emlegetni: / Tudni is kell jól szeretni, / Tudni bölcsen a hazát.”
A szerző újságíró
