Nem szívesen keverek bele a történetbe politikai szálakat, sem pedig a világlátási különbözőségek felsorakoztatását, mindenesetre amikor úgy láttam, hogy jobban a helyemen leszek az MDF-kormány elindította napilapnál, léptem.
A Blaha Lujza téri sajtópalota teljes harmadik emeletét elfoglaló szerkesztőség fő folyosóján megérkezésemkor ott állt Fábián László főszerkesztő. Két karjával oldalt legyezve már távolról kiabált: Tudtam, tudtam, hogy bejössz az én utcámba. Jó, jó, léptem közel hozzá, rendes vagy, hogy felvettél. Fábián Lászlót a kitűnő színikritikust, költőt, írót, művészettörténészt – meg még ki tudja, mennyi titulust lehetne ide sorakoztatni – régen talán polihisztornak mondták volna, Czakó Gábor Mozgó Világos társaságából ismertem.
Napos szerkesztőként alkalmaztak, nehéz volt belerázódnom a szokatlanul gyors ritmusba, amelyet egy napilap elkészítése jelentett. Hagytak rá időt, két hónapig csak ültem a vezető szerkesztői szobában, és figyeltem a munkafolyamatot. Meg persze a kezdetben nagyon magabiztosnak tűnő főembereket: D. Szabó Edét, Kő Andrást, Kiss Gy. Jánost és Apáti Miklóst. Utóbbi ezekben az időkben stratégiai igazgatóként dolgozott. Ez azt jelentette, hogy a remek költő és villámgyors kezű publicista Apáti öltönyösen, nyakkendősen mászkált, gyakran ment a Parlamentbe, és szemmel láthatóan nehezen viselte az igazgatósággal járó hercehurcát. Az 1994-es parlamenti választások előtti időszakban jártunk, Apáti meg még sok mindenki más választási lázban égett. Nem volt könnyű megélni ezt az időszakot. Ideges politikusok telefonáltak, hogy mi lesz már, miért nem jelent meg a tegnap beadott, két nyomtatott oldalas helyzetelemzésük. Én is beleszaladtam egy ilyen beszélgetésbe, a parlament egyik, akkor fontos tisztséget betöltő dögunalmasan fogalmazó politikusa, miután azt javasoltam neki, hogy olvashatóbb lesz a fogalmazása, ha kétoldalasról egyre faragjuk, felháborodottan ordított: Hát tudja maga, hogy ki vagyok? Tudom, válaszoltam, és a kézirat valahogy elkallódott. A kiabáló embert egyébként még 1989-ből ismertem, folyton ott lófrált a Hitel szerkesztősége körül, ma azt mondanánk rá, Antall József egyik táskahordozója volt.
A napilap nagyüzem. Ha csak a szerkesztőséget nézzük, százötven-kétszáz ember dolgozott ott. Akkortájt még egyfajta katonaihoz hasonló rendszer és hierarchia jellemezte az efféle újságokat. Másként egyébként nem is lehetett volna mindennap megtölteni azt a kezdetben huszonnégy, később tizenhat újságoldalt, amelyet napról napra elő kellett állítani.
A napi robotot végző újságírók mellett elég sok főmunkatárs is odasorakozott az Új Magyarországhoz. Közülük talán a legjellemzőbb figura Balaskó Jenő volt. A mindenki által elismerten nagy tehetségű, avantgárd költő ontotta a karcos publicisztikákat. Ezek később persze könyvként is megjelentek, az egyiknek az volt a címe: Anyádból nem lesz szalonna. Később gyakran találkoztam az irodalomba visszatérő Balaskóval, megható kedvességgel és barátsággal szállította nekem a remek költeményeket, például a Lyukasóra című irodalmi folyóiratba.
