Vélhetően igen-igen kevesen tudják: ma van a népmese napja. Férfiasan bevallom: megmelegszik a szívem tája, ha eszembe jut, hogy a népmesék legtöbbször olyan megindító, igéző szépséggel tükrözik egy nép lelkületét, karakterét, históriájában fogant arculatát – egész, lenyűgöző totalitásában elénk kerülő valóját –, hogy bizony méltók megkülönböztetett szeretetünkre éppúgy, mint komoly érdeklődésünkre, mi több, megbecsülésünkre és legnagyobb tiszteletünkre is.
A magyar népmesékről azt mondja Féja Géza, nincs közöttük egy sem, amelyben „valami különös művészi szépség s emberi mélység ne nyilatkoznék meg”. Nyelvezetükben, hangvételükben, sajátos stílusukban Illyés Gyula szerint népünk jellegzetes előadásmódja és szókincse-mondatfűzése mögül a magyar nemzeti karakter mutatkozik meg – s ennek letéteményese egy ezredévnél is hosszabb időn át a magyar parasztság volt: „nyelvünk finomságainak megalkotói, legművészibb mesterei nem is oly rég népünk legelnyomottabb, »legkulturálatlanabb« rétegének milliói voltak, a szegényparasztok.” Az olyan gyűjtemények, mint a hála Istennek ma már közismert Illyés-féle Hetvenhét magyar népmese vagy a méltatlanul kevéssé ismert Féja-kollekció, az 1934-ben megjelent Mesélő falu ékes és látványos, meggyőző és olykor megható bizonyítékai írómestereink megállapításainak. (Csak örülni lehet a legújabb hírnek, a feltétlenül, lelkesen üdvözlendő újdonságnak, miszerint most ősztől a Neumann János Egyetem Mesés kompetenciák címmel indít kurzust, s végre a felsőoktatásban lehet tájékozódni népmeséink néprajzi hátteréről, szimbolikájáról, nyelvéről, logikájáról és a többiről…) A népmesék – ezen a napon ilyesmin sem árt elborongani kissé – mindazonáltal mintegy kontrasztosan megvilágítják emberlétünk egyik nagy átok-velejárójának – a hazugságnak – természetrajzát is. Gyanítom: nem is akármilyen fényben.
Hirtelenjében két olyan kiváló elemzés – egy külhoni és egy magyar – is eszembe jut, amely megpróbálta körül járni azt a jelenséget, melynek lényegét talán az egyik legszívmelengetőbb magyar versből (sok van ilyen, hála a Fennvalónak!), Arany János Családi köréből vett idézettel – és annak sajátos „átfordításával” – lehet illusztrálni. „Nem mese az, gyermek”, mondja a költeményben az apa idősebb fiának, midőn az arra kéri-biztatja a menedéket kért bujdosót, „meséljen még” a szabadság véres napjairul. „Bizony mese az, gyermek”, mondhatnánk viszont ma már – nem is ritkán – gyermekeinknek. Bizony az. És még csak nem is népmese. Amely fantázia-elemei, képzelet szülte világa dacára annyira varázslatosan valóságos. Emez, emitt, manapság viszont….
A hazugságról Sissela Bok írt emlékezetes könyvet, amely még 1983-ban jelent meg – olyan megállapításokkal például, hogy az igazságnak voltaképpen nem a hazugság az ellentéte, hanem a valótlanság. Ekképpen pedig a hazugság ellentéte – az őszinteség… Érdemes elgondolkodni.
Kiváló szerkesztőtársam és régi jó barátom, a művészetfilozófus-festő Sipos Endre korábban egykori folyóiratunkban, a Trianoni Szemlében folytatásokban közölt, tavaly a l’Harmattan kiadónál könyv alakban is megjelent, A hazugság stációi – Adalékok a hazugság antropológiájához című könyvében már tovább is gondolja a hazugság-jelenséget – és máris visszakanyarodtunk népmeséink örök-nagy emberi igazságokat csodás megjelenítésben felmutató világához: „…a hazug meggyőződésű ember nem pusztán egy-egy negatív tulajdonsággal rendelkezik, hanem halmozódnak benne azok a szélsőséges elemek, amelyek lehetetlenné teszik egy-egy erény elsajátítását. Bizonyára ismert számunkra az az embertípus, akinek önkontroll nélküli dühkitörése a többi embert semmibe vevő szemérmetlenséggel társult. Az a típus is bizonyára megfordult köreinkben, aki mindig jól akar járni, aki jobb anyagi helyzetben van, mint a körülötte lévők, mégis rendszeresen szívességet kér tőlük, s a hízelgése néha átcsap öntetszelgésbe. Egy-egy embertársunknál a megjátszott szerénység, a kishitűség átcsap felfuvalkodott nagyképűségbe. S az a félelmetes, amikor azt érezzük, egy-egy kortársunkban oly módon hatalmasodott el a világ s az emberek iránti gyűlölete, jobb esetben közömbössége, hogy ebből az állapotból nehéz vagy lehetetlen kimozdítani. Csak ül és ül a liberális szennycsatornák előtt, habzsolja a véleménydiktátorok gyűlöletbeszédét, s feltöltődik újra és újra méreggel. (Azaz: valótlanságokkal. Ilyen-amolyan mesékkel. – D. L.) Már nem tud kommunikálni: csak szitkozódni, átkozódni. És ki az átok célpontja? Az ügyeletes bűnbak, aki felelős minden rosszért, többek között az ő elrontott életéért is. (A Zorbán, mondjuk. Így vezetnek a valótlanságok – az igazság, a hazug mesék az őszinteség, a tisztaság ellenében.)
A vonatkozó népmesei alakok és történetek beillesztendők…
A népmese napján persze az is eszünkbe juthat: mindig minden alaposabb vizsgálódást – mese-, nem mese-ügyben is – a legelején kell kezdeni. A kisebbtől a nagyobb felé haladva. És a népmese napja – utánanéztem – egyben a helyi önkormányzatok napja is.
Például.
A szerző író
