– A vártnál is nagyobb sikert aratott az osztrák választásokon az FPÖ, miközben a kormányzó Néppárt és a Zöldek leszerepeltek. Ennek ellenére nem valószínű, hogy a Herbert Kickl-féle Szabadságpárt kormányra kerül. Mi a legvalószínűbb forgatókönyv?
– Az osztrák választáson igazából annyi történt, hogy azoknak a szavazóknak a nagy része, akik ’19-ben az Ibiza-botrány miatt a Szabadságpártól átment Sebastian Kurz Néppártjához, most hazatalált. Egyébként pedig a személyközpontú politizálásnak vagyunk a tanúi: több olyan listavezető is van, akikkel más pártok nem szívesen működnek együtt. Herbert Kickl, a Szabadságpárt elnöke és a marxista Andreas Babler, a szociáldemokraták vezére is ilyen. Kickl nem fog lemondani, és párton belül nem tudják megpuccsolni, ezért az FPÖ nem fog kormányra kerülni. Andreas Bablert viszont könnyebben le tudják szedni az SPÖ-sök, így hogyha néhány héten belül már nem lesz elnök, akkor megnyílik az út egy új néppárti–szociáldemokrata nagykoalíció előtt, amelyre az osztrákok egyébként ’17-ben már nemet mondtak.
– Az elemzők, a politikusok, de még a közvélemény is tulajdonképpen két pártra szakadt. Az egyik azt mondja, hogy a demokrácia íratlan szabálya értelmében a kormánykoalíciónak le kéne képeznie a választói akaratot, tehát az FPÖ-t nem zárhatják karanténba a választás vesztesei. A másik oldalról viszont azt halljuk, hogy a demokrácia lényege a többség: azoknak kell kormányozniuk, akik – mindegy hogyan – többséget tudnak szerezni.
– A demokráciának a lényege, hogy a köztársasági elnök, aki erre jogosult, minden pártelnököt meghív, és megkérdezi: kivel tudnának koalíciót kötni. Ezekre a tárgyalásokra az erősorrendre, tehát a választási eredményekre tekintettel illene sort keríteni, így először nyilván a Szabadságpártot kellene fölkérnie kormányalakításra. Azonban az osztrák alkotmány nem kötelezi erre a szövetségi elnököt, Alexander Van der Bellen pedig a szokásjogot figyelmen kívül hagyva már kijelentette – igaz, nem név szerint, de körülírva –, hogy kinek nem fog kormányalakítási megbízást adni. Várhatóan kialakul úgymond egy kormánytöbbség, feltehetően a szocdemekből és a néppártból. A 183 fős osztrák parlamentből most 93 mandátuma lenne ennek a koalíciónak, amely éppen, hogy csak kiadja a többséget, de egyes kérdésekben számíthatnának a zöldek és a liberálisok külső támogatására. Ilyen szempontból a szövetségi elnök valószínűleg nem az elvárható és a máshol bevett demokratikus szokást fogja követni, hanem megvárja, hogy kialakuljon ez az új kormánytöbbség, és akkor fog kormányalakítási megbízást adni – nekik.
– Függetlenül attól, hogy kormányra kerül-e az FPÖ vagy sem, önmagában annak az eredménynek, amelyet elért, van-e hatása, lesz-e hatása az osztrák és az uniós politikára?
– Azt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy akár az európai választásokon, akár most és a közelmúltban a cseheknél az európaiak jelentős része nemet mondott a mainstream politikára, a globalista háborúpárti politikára. Van, ahol az inga balra lendült, mint Angliában, van, ahol inkább jobbra, mint most itt, a mi térségünkben, de a mozgása azt mutatja, hogy az európaiak elégedetlenek a fősodorral, mert rossz irányba mennek a dolgok, rosszabbul élnek, és így tovább. Például Ausztriában is megjelent a kampányban a lakhatás kérdése, amelyből a kommunisták tudtak profitálni, de előkerült a szankciós infláció és az egészségügy helyzete is. Azt látják az emberek, hogy miközben a politikai elit az ukrán háborút finanszírozza, addig rajtuk spórolnak, és erre mondtak nemet többek között Ausztriában is. Tehát ezt nem lehet nem figyelmen kívül hagyni, és látjuk: Németországban Scholz kancellár most a béke angyalának próbálja beállítani magát, hogy a jövő szeptemberi német választásokig a szocdem pártot feltornássza legalább húsz százalékra. Másfelől viszont hiába erős akár országos szinten is a rendszerkritikus AfD, hogyha a CDU marad harminc százalékon, akkor jövőre Berlinben is egy nagykoalíció várható. Szóval hiába szavaznak az emberek sárga lappal vagy piros lappal, a mainstream kis dolgokon változtat, és ez elég ahhoz, hogy megőrizze a befolyását és a parlamenti többséget.
– De ez hosszú távon is fenntartható? Mert úgy tűnik, hogy bármit tesz a mainstream, hiába korrigálja a politikáját időről időre, a rendszerkritikus erők tömege folyamatosan növekszik.
– Mindig a globalisták győznek, csak az a kérdés, hogy mennyi időt tudunk nyerni. Jó példa erre Giorgia Meloni, aki egy posztfasiszta politikus, de több mint másfél éve miniszterelnök, amellyel meghaladta az olasz átlagot. Miért? Mert van az a politikai pozíció vagy az a pénz, amellyel még a hazafias politikusokat is meg tudják győzni. Meloni „ára”, hogy ne csatlakozzon a Patrióták Európáért-csoporthoz, egy elnökhelyettesi pozíció az Európai Bizottságban és egy több száz milliárd eurós költségvetési program. Tehát azt látjuk, hogy a rövid távú érdekek mentén a globalisták tudnak olyan ajánlatot tenni akár a patrióta politikusoknak is, amelyet ők nem tudnak visszautasítani. Giorgia Meloni most azt a 200 milliárd eurót költi Olaszországban, amelyet a covid alatt megszavaztak. Ha ezt megvonnák tőlük, megbukna a kormánya. A globalisták mindig megtalálják azokat az eszközöket, amelyekkel a hatalmukat fenn tudják tartani.
