Volodimir Zelenszkij Washingtonban hivatalosan is megerősítette, hogy Harris támogatja a Biden-adminisztráció álláspontját, amely magában foglalja az elvesztett területek nagy részének visszaadását Ukrajnának. Az ukrán vezető mellett állva az alelnök visszautasított minden olyan alkut, amely területi engedményeket, valamint Putyin támogatóinak szándékait és a „megadási ajánlatokat” is visszautasította.
A közvetlen NATO-beavatkozásnak azonban a Fehér Ház bölcsen ellenállt. Az elmúlt évben a fronton Ukrajna ellen fordult a helyzet, most pedig az a fő kérdés, hogy mennyivel romlik a helyzet ezután.
Az Economist legutóbbi számában rendkívül pesszimista értékelést adott az ukrajnai helyzetről, kiemelve Oroszország előnyeit a csapatlétszámban, a tűzerőben és a pénzügyi képességekben. Katie Young, a The Bulwark írója optimistább álláspontot képvisel, és azzal érvel, hogy Oroszország jelenlegi támadása hamarosan elérheti a határait. Abban azonban mindkét vélemény egyetért, hogy jelenleg Ukrajna fő célja a front stabilizálása, és elpárolgott a gyors orosz visszavonulás reménye.
Ez a helyzet bizonytalanságot teremt azzal kapcsolatban, hogy mit tehetne majd a Harris-kormányzat. Először is kérdés, hogy az Egyesült Államok meddig tud gazdaságilag támogatni egy olyan „győzelmi tervet”, amely valójában nem is létezik.
Oroszország túlélte a gazdasági háborút. A kínai–orosz integráció pedig kulcsfontosságú része a globális politikai színtérnek, amelyet a kétpárti Nemzetvédelmi Stratégiai Bizottság nemrégiben készült jelentése a nemzet legnagyobb kihívásának nevez, amellyel 1945 óta szembesül.
Kétségtelen, hogy ez a legnehezebb időszak az amerikai hatalom számára a hidegháború vége óta. Olyan nagyságrendű kihívásokkal néz szembe, amelyek vagy jelentős újrafegyverkezést, vagy a fegyverek jelentős csökkentését, vagy a kettő kombinációját követeli meg. Ukrajna ebben az összefüggésben jelentős stratégiai kérdés, és az egyik legfontosabb fordulópont.
