A harmincöt fokos víz sótartalma 1,8 gramm literenként, jódot és fluoridot pedig sokkal nagyobb arányban tartalmaz, mint nevesebb társai. Az erre a vízre épített fürdő híre lassan terjed, bár a strand meleg-vizes fő medencéjében mindig sokan találnak enyhülést ér- és emésztőrendszeri bajaikra, de ízületi bántalmaikat is orvosolhatják. A vajtai gyógyvíz egyébként ivókúrára is alkalmas.
Egy feszített víztükrű, 325 négyzetméter vízfelszínű tanmedence és egy ennél valamivel nagyobb, 352 négyzetméteres strandmedence a maga feltűnően tiszta vizével, a példamutatóan karbantartott játszóterekkel, a leghíresebb fürdőhelyeket megidéző park növényzetével akár egész napos elfoglaltságot adhat. Érdekes a strand domborzata, cseppet sem megszokott, hogy egy, a vízfelületeknél jóval magasabb dombocskán helyezték el az öltözőkabinok és zuhanyozók sorát, ahonnan a vizekre visszanézve különös távlatokat nyit meg a tér.
Vajta a régészeti kutatások szerint már a bronzkorban lakott volt. A római korban itt vezetett a Tácot Péccsel összekötő főút, erről az időről kelta emlékek tanúskodnak, a vajtai szőlőhegyről pedig avar tárgyak kerültek elő. Nevét egy 1324-es oklevélben említik, ekkor Simontornya része. Vajta a török megszállás idején elpusztult, addig neves nagybirtokosok uralták: az Aporok, a Hardiak, a Laczffyak, a Kanizsaiak. Az 1600-as évek közepén a Zichy-család birtokába került. Az elnéptelenedett falut magyar és szlovák telepesekkel népesítették be, egy-két nemzedék után azonban már mindenki magyarnak vallotta magát. A 18. század végéről valók az első megbízható adatok a község népéről: 1785-ben 84 házban 571 ember élt itt földművelésből, állattenyésztésből és szőlőművelésből. Ez 1945-ig nem is változott meg, Vajta életét a Zichyek nagybirtokának jellemzői határozták meg. Az uradalomban úgynevezett intenzív majorsági gazdálkodás folyt, népes puszták alakultak ki. A legnagyobb közülük Belmajor és Tüskésmajor volt, a 20. század közepére már száznál is többen éltek itt. 1945-ben összeomlott a Zichy-birtok, államosították, és a vajtaiakat termelőszövetkezetbe kényszerítették. Vajta elsorvasztását szolgálta az is, hogy sokáig nem volt helyi közigazgatás, a cecei tanácshoz tartoztak.
Vajta legnagyobb és leginkább ismert műemlék épülete a Zichy-kastély, amelyet a második világháborút követő években alaposan lelaktak felelőtlen használói. Amíg még viszonylag ép volt, a politikai vezetők nyaralóhelyeként szolgált, 1956 után fogyatékos gyerekek üdülője lett, majd a lehető legkülönfélébb szervezetek használták nyaraltatásra.
A kastély történetének kezdete legalább olyan furcsa és érdekes, mint napjaink-béli élete. 1815-ben a klasszicizmus egyik legjelesebb építésze, Pollack Mihály tervezte, igaz, nem erre a területre. Több mint száz év elmúltával, 1920-ban gróf Zichy Aladár megrendelésére szedték elő és korszerűsítették ezt a régi tervet, a megrendelőnek ugyanis kétszer akkora épület kellett, mint dédapjának, Zichy János grófnak annak idején az Ó-Szőnyi kastélyhoz. 1923-ra felépítették a kastélyt, melyet a tökéletes arányosság jellemez. A számoknak is önmagukon túlmutató jelentőségük van itt: az épületnek 12 kéménye és 365 ablaka van. Előkertje mértani elrendezésű francia kert. Hátul 13 hektáros angolparkot alakítottak ki. Pollack földszintes épületéhez még egy szintet tettek, de azt egy alagsorral oldották meg, így az épület eredeti tömeghatása nem változott.
Vajtát és közvetlen környékét sok és erős szál köti a kortárs magyar irodalomhoz. A falu iskolájában tanított Horváth Lajos író, aki prózájával sokat tett annak elismertetéséért, hogy minőségi irodalmat nem csak nyüzsgő nagyvárosokban lehet művelni. Az a némelykor lassú hömpölygésű, máskor gyorsan pergő ritmusú, szívből jövő vallomásos stílus, amely írásait jellemzi, méltó rangot adott a vajtai szerzőnek. Először is a szűkebb környezetét, Fejér megyét kiszolgáló irodalmi fórumokban, elsősorban az Árgus című irodalmi lapban jelentek meg írásai. Később földijeihez – Péntek Imréhez, Bella Istvánhoz (akikhez barátihoz közelítő meghitt szálak kötöttek), Pálinkás Istvánhoz, Bakonyi Istvánhoz, Bobory Zoltánhoz –, a Fejér megyei írókhoz hasonlóan nagynevű országos folyóiratokban publikált, a Kortársban, a Magyar Naplóban, az Élet és Irodalomban. A tanár bácsi, ahogy a faluban szólították Horváth Lajost, prózájában elsősorban azt mutatja meg, hogy a szülőföld szeretete, az ember ragaszkodása ahhoz a közeghez, amelyhez tartozik, egyáltalán nem szégyellendő.
