Mindenki találkozik a Facebookján olyan bejegyzésekkel, amelyek csodagyógyszereket mutatnak be, amik gyógyítják a rákot, megszüntetik a kopaszságot, méregtelenítenek és így tovább, és az egészet egy olyan tudományos halandzsával öntik le, amely egy átlagolvasónak megbízhatónak tűnik, s mivel nem tudja felülbírálni, el is hiszi, és megveszi a drága gyógyszereket vagy berendezéseket. Egy hiszékeny embernek magam is bemutattam, hogy az általa vásárolt méregtelenítő berendezés ugyanúgy méregteleníti a széklábat, mint az övét.
De míg az említett esetek csak kisebb károkat okoznak és legfeljebb bosszantóak, a klímaharc már az égbe kiált, mert a szó szoros értelmében egy politikai érdekeket követő orbitális csalás.
A tudományos csalás rögtön a szén-dioxid klímahatásánál kezdődik. Igaz, hogy változik a klíma, nő a Föld átlaghőmérséklete? Igaz! Igaz, hogy a szén-dioxid üvegházhatású gáz? Igaz! Igaz, hogy nő a légkör szén-dioxid-tartalma? Igaz! Következik ebből, hogy a klímaváltozást a légkörben az emberi tevékenység által kibocsátott szén-dioxid okozza? Ez már nem igaz, mégpedig azért, mert precízen kiszámítható, hogy a légkör szén-dioxid-tartalmának növekedése csak minimális hatást gyakorol a földi atmoszféra energiaelnyelő képességére, azt ugyanis nagyságrendekkel nagyobb mértékben a légkörben lévő vízpára határozza meg.
A tudósok a 19. században jöttek rá, hogy a Föld hőmérséklete sokkal, mintegy 33 fokkal magasabb, mint ami a Naptól való távolságából következne, ezt pedig a Föld légkörének üvegházhatása okozza. Egy Nobel-díjas svéd tudós, Svante Arrhenius kapcsolta össze az üvegházhatást a szén-dioxiddal, és az 1886-ban publikált számításai szerint a földi légkör szén-dioxid-tartalmának megkétszereződése a földi átlaghőmérséklet 5-6 fokos növekedését kell, hogy okozza. Arrhenius elméletét azonban két másik tudós, Knut Angström és Max Planck rövidesen cáfolták (ilyen a tudomány: cáfolható – ami nem cáfolható, az nem tudomány, hanem hitvallás). A két tudós kimutatta, hogy a szén-dioxid-molekula csak bizonyos frekvenciákon képes energiát elnyelni, és Angström azt is bizonyította, hogy a szén-dioxid már elnyelte az összes sugárzást azokon a hullámhosszakon, amelyeken a szén-dioxid-molekula képes energiát elnyelni, és hogy a felesleges szén-dioxid nem fog több energiát elnyelni. Angström felfedezte, hogy a szén-dioxid és a vízgőz abszorpciós (energiaelnyelési) sávjai jelentősen átfedik egymást, így a szén-dioxid szerepe még kisebb.
Arrhenius grafikonjai alapján én magam is végeztem számításokat, és abból az jött ki, hogy ha igaza lett volna Arrheniusnak, akkor a légköri szén-dioxid Arrhenius kora óta bekövetkezett növekedésének következtében a Föld átlaghőmérsékletének 4 Celsius-fokkal kellett volna növekednie, ezzel szemben a tényleges növekedés mindössze 1,1 Celsius-fok. Azt, hogy a Föld átlaghőmérsékletének változását az emberi tevékenység által keletkező (antropogén) szén-dioxid-kibocsátás okozza, 1992-ben az ENSZ Rio de Janeiroban tartott környezetvédelmi konferenciáján fogadták el többségi szavazással a főleg meteorológusokból álló „szakértők” (a geológusok, akik tudják, hogy a Föld klímája hányszor változott, ezt nyilván ostobaságnak tartották volna – és tartják ma is). E szavazás eredménye azután cáfolhatatlan hittétellé vált (akik cáfolták volna, nem kaptak publikációs lehetőséget), olyannyira, hogy a Grazi Egyetem egy jeles professzora, Richard Parncutt (foglalkozására nézve zenepszichológus) szerint, azt, aki a szén-dioxid klímahatását tagadja („klímatagadók”), a Föld megmentése érdekében fel kell akasztani. A becsületes, egyedüli tudományos válasz a klímaváltozásra az, hogy nem tudjuk, mi okozza. Okozhatja a Föld pályaelemeinek változása, a Nap sugárzó erejének változása (napfoltok), vulkáni tevékenység, nagy meteorok becsapódása és más hatások is.
De míg a szén-dioxid klímahatásán vitatkozni lehet, azon már nem, hogy hogyan lehet a kibocsátást csökkenteni, mert az mérnöki számítások kérdése. Egyértelműen bizonyítható, hogy lényeges csökkentés csak atomerőművekkel érhető el, a szélerőművek, a naperőművek, a hidrogén-gazdaság, az elektromos autó egyértelműen költséges, sőt igen költséges zsákutcát jelentenek. Mindezt azért említem, mert az eddigi hatalmas pénzkidobás után lassacskán kezd pislákolni az értelem, hogy az egész hiábavaló volt.
A Science nevű tudományos folyóiratban nemrég jelent meg egy cikk, amely hat kontinens 41 országában az 1998 és 2022 között végrehajtott 1500 éghajlatpolitikai intézkedést vizsgálta és megállapította, hogy közülük csak 63 volt sikeres.
George Monbiot, a Guardian glosszaírója a Science-ben megjelent tanulmányt kommentálva rámutat, hogy egy úgynevezett „benyomáskeltő” politikáról van szó, ami a mi kelet-európai szóhasználatunkban látszattevékenységnek vagy a Patyomkin-falvaknak felelne meg. Azt a benyomást keltik a lakosságban, hogy a kormány komoly intézkedéseket hoz, a valóságban azonban lényegében semmi sem történik. Monbiot brit példákat említ: „Valódi pénzt, különösen közpénzt költenek hamis megoldásokra. Vegyük a szén-dioxid-leválasztást és -tárolást. Ez az erőművek, olaj- és gázmezők, acél- és cementgyárak szén-dioxid-kibocsátásának felfogását és földalatti tárolókba töltését jelenti. Húsz éve látványosan nem sikerült csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását. Valójában az egyetlen egyértelmű siker a fokozott olajkitermeléssel kapcsolatos: a szén-dioxidot arra használják, hogy az olajat olyan geológiai képződményekből termeljék ki, amelyekből egyébként nehéz lenne kitermelni. Meglepő pimaszsággal egyes olajtársaságok a kőzetekben megmaradó kis mennyiségű szén-dioxidot éghajlati előnynek állítják be. Bár ezt a többletet a kitermelt olaj jelentősen ellensúlyozza, de ennek eredményeképpen milliárdos állami támogatásokat kaptak. Egy másik példa az algákból történő olajgyártás, amelynek gyors elterjedését a fosszilis üzemanyaggyártó cégek 15 évvel ezelőtt harsogták. Több százmilliót költöttek ennek a „jövő üzemanyagának” reklámozására. Azóta kutatási programjaikat csendben leállították. (Lásd: itt.)
A Guardian cikkírója által említett példák azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik. A németek például mintegy 500 milliárd eurót költöttek az energiavendéjükre, vagyis az energiaátalakításukra, ami a gyakorlatban az atomerőművek leállítását és az energiaellátás szél- és naperőművekkel történő megoldásának erőltetését jelentette. Az eredmény az energiaárak többszörösére emelkedése, a valaha világhírű német ipar tönkretétele és a szén-dioxid-kibocsátás növekedése, mert valamivel pótolni kellett a kiesett atomerőművek teljesítményét, ugyanis a szél nem mindig fúj, és a nap is csak nappal süt, és csakis akkor, ha nem felhős az ég.
Sajnos az Unió minden tudományos alapot, mérnöki számítást nélkülöző politikája bennünket is érint, mert például olyan mértékű naperőmű-kapacitást építettünk ki, amely teljesítmény-ingadozásának kiegyenlítésére most történnek költséges beruházások, miközben az atomerőmű olcsó energiatermelését kell korlátozni és négyszeres áron kötelezően átvenni a naperőművek által termelt áramot, amikor éppen süt a nap. Emellett érezni fogjuk az elektromos autók iránti kereslet visszaesését és az akkumulátorgyártásban keletkezett túlkapacitások hatását is.
A jövő kutatóinak feladata lesz annak kiderítése, hogy a valamikor kiválóan teljesítő, a tudományos kutatásban élenjáró Európa hogyan kerülhetett olyan helyzetbe, hogy alkalmatlan vezetőinek teljesen irracionális politikájával tönkre tegye saját magát.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója