– Ön a sajtóvetítés végén azt emelte ki a Lepattanó című filmmel kapcsolatban a kerekasztal-beszélgetésen, hogy van benne szerelem. Színészi munkájában, filmben, színházban az érzelmek, a szerelmek ragadják meg, vagy inkább úgy gondolta, hogy a közönséget ez érdekli, és ezért ajánlotta?
– Mindkettő. Nagyon szeretem az érzelmes filmeket, nem a nyálas, csöpögős, szentimentálisat, hanem a szerelmes filmeket, és gondolom, a nézőket is ezek érdeklik, hiszen a szerelem az egyik legfontosabb dolog az életben, ha nem a legfontosabb.
Olyan csodálatosan játszotta a szerelmespárt Waskovics Andi és Derzsi Dezső. Andrea az egyik olyan fiatal színésznő, akit a legtehetségesebbnek tartok. Nagyon örülök, hogy ebben a filmben főszerepet kapott, és így meg tudja mutatni magát ebben a nagyon érzékeny és nehéz szerepben.
– Nekem nagyon tetszett az ön által alakított büfésnő. Simán be lehetne tenni egy vidéki, akár piaci lángosos lakókocsiba, senki nem lenne meglepve.
– Valójában nem így nézek ki, és nem ilyen vagyok, az élethű látvány a sminkes és a jelmeztervező munkája. Én úgy képzeltem el ezt az asszonyt, mint Thénardiernét a Nyomorultakból. Iszonyú pénzéhes, szeretetlen, mohó. Egy borzalmas szülő, de nagyon élveztem a forgatásnak azt a két napját, amikor a szerepemet játszottam.
– Figyeli az utcán vagy a piacon az ilyen figurákat?
– Igen, szemlélődök. Ide is villamossal jöttem. Nincs kocsim. Vonatozok, meg buszozok, meg HÉV-vel járok, és közben figyelem az embereket.
– Milyennek látja a mindennapi valóságot így?
– Sokszor az élet olyan abszurd, hogy egy színházi előadásban azt mondanák, hogy ilyen nincs, így nem öltözik fel egy ember, így nem beszél egy ember, pedig de. Egy emberben minden benne van.
– Min múlik az, hogy ebből a valóságos, de sokszor hihetetlen abszurditásból mi válik mégis hihetővé a színpadon?
– Például azon, hogy ki min tud nevetni. Van, aki hahotázik egy jeleneten vagy egy előadáson, sírva nevet, és van, aki némán ül, és azt gondolja magában, hogy ezt a hülyeséget! Ez borzalmas.
Emberfüggő. Az, hogy mindenkinek tetsszen valami, humorosnak találja, vagy mindenki ugyanazon rendüljön meg, nem szokott megtörténni.
Az Újszínházban játszottam a Közeleg az idő című darabban, amely egy válásról szólt. Eljött megnézni valaki az ismeretségi körömből, odalépett hozzám a szünetben, és azt mondta: Ezt az unalmas baromságot! Minek mutatják be.
Egy másik előadásra bejött két barátnőm, zokogtak, éppen elhagyta őket a férjük, válás közben voltak. És azt mondta egyikük: – Nusi, figyelj, ez olyan, mintha kitépték volna szívemet és a belemet egyszerre. Most akkor kinek van igaza?
Mert ha valaki nincs egy olyan élethelyzetben, amiről a darab szól, akkor nem biztos, hogy megérinti.
– Nekem az az autós jelenet is nagyon tetszett Gáspár Sándorral, amikor elgázolták Oszkárt, a lányuk szerelmét.
– Igen, azt mondja az asszony a férjének: – Mondtam, hogy ne rakd kettesbe. – Próbáltuk a jelenet mögé betenni azt a néhány évtizedet, amit ez a két ember leélt egymással. Mennyit piszkálhatták ezek egymást!
– Ez a jelenet is olyan, ami talán valamilyen élményből, megfigyelésből származhat.
– Anyukám testvérei Kecskemét határán laktak, ma már csak a gyerekeik élnek. Ezek a helyszíneken is sok mindent láthattam. Egyikük például még őzött, majd ápolónőként Budapestre került, és leszokott az őzésről.
– Az alföldi emberek talán kevésbé leplezik az érzelmeiket, szókimondóbbak, mint például a fővárosiak.
– Igen, úgy gondolják: vagyok, aki vagyok.
– Idén játszik egy zenés vígjátékban, amelynek a címe Hogyan tudnék élni nélküled.
– Télen fogják bemutatni. Törőcsik Franciska a főszereplő benne, és a szüleit játsszuk Seress Zoltánnal. Az is a Lepattanóhoz hasonlóan egy kisebb szerep, de nagyon jó jelenetekkel. Ebben a filmben egy elnyomott anyát alakítok. A férj terrorizálja őt és a lányát is. Az asszony elegáns, de kissé sérült, parókát hord.
– A korábbi cukros vígjátékok kora után mostanában itt vannak a keserédes vígjátékok. A Lepattanóban sem egy maradéktalan idillről, hanem fájdalmas, nehéz helyzetről van szó.
– Amit mindig elmondanak ebben a filmben, hogy csodák léteznek, csak nem velünk történnek meg. Nekem nagyon tetszett, hogy a filmben a szereplők hogyan kerekednek felül a nyomorúságon, kiszolgáltatottságon. Most láttam először, és merésznek tartottam, hogy felmerte vállalni ezt a nehéz szituációt, amikor ugyanazt a fiatal nőt szereti az apa (Scherer Péter) és a fia (Derzsi Dezső).
– Én elhiszem ennek a filmnek az igazát, azt is, ahogy apa és fia megtalálják az igazi utat egymáshoz, és azt, hogy végül jóra fordulhat más is.
– Azért van benne egy kicsit elemelt, meseszerű rész.
– Az ön életében is történt már olyasmi, ami mesebeli fordulatnak mondható?
– Például, ahogy megismerkedtem a férjemmel. Hoztam egy „rossz” döntést: egy olyan színházat választottam négy kiemelt színházi szerződés helyett, amire mindenki azt mondta, hogy ez egy hülyeség.
De én azt választottam, utána két évig nem dolgoztam, és a végén eljutottam a férjemhez. Szerintem ez abszolút meseszerű. Sok rossz fordulat elvezetett az egyik legjobb dologhoz az életemben.
Lehet, hogy ha én akkor a Radnótiba vagy a Székely-féle Újszínházba szerződök, vagy a Nemzetibe, akkor nem ismerem meg a férjemet, akivel 26 éve vagyunk együtt, és most nem lenne ez a két gyönyörű gyerekem. Nagyon hiszek a sorsszerűségben, ami ebben a filmben is benne van.
– Mit jelent önnek a filmezés?
– Elsősorban színpadi színésznőnek vallom magam, 35 éve végeztem a Színművészeti Főiskolán, annyira sokat nem szerepeltem. Inkább kisebb karaktereket szoktam alakítani. Például Pilátus című filmben más volt, mert ott az idős édesanya lányát alakítottam.
Nagyon szeretnék egy olyan filmben játszani, ahol egy hatvanas nő vagyok, és ő van a történet fókuszában. Annyi tapasztalatot összegyűjtöttem, és szeretném ezeket megmutatni: anya, nagymama, szerető, bármi lehetek. Egy öregedő nőnek is lehetnek vágyai, lehet szerelmes, szexuális élete lehet. Ahogy az életben van.
– Több ilyen filmet is láttam az utóbbi időben.
– Csak nem a magyar filmekben téma ez, hanem például a franciáknál vagy a dánoknál. Az egyik kedvenc filmem A szívek királynője. Vagy az a film, amelyben Juliette Binoche lehet szerelmes 60 évesen, lehet nő, szexjelenete is van.
– A Bridget Jones legújabb része is erről szól majd, és az Oscar-díjas Florian Zeller trilógiája is foglalkozik a nők öregedésével a harmadik részben, amelynek a címe: Az anya. A regényből adaptált darabot nemrégiben mutatta be Budapesten a Karinthy Színház és a Marosvásárhelyi Állami Színház TompaMiklós társulata.
– De jó, hogy szóba hozta. A Dunaújvárosi Színházban november 8-án mutatjuk be A fiú című darabot Magyarországon először.
Az apa című regény, amelyből Oscar-díjas filmet forgatott az író Anthony Hopkinssal, és amelynek színpadi változatát a Vígszínház játssza, a demenciáról szól, A fiú, amelyből zeller szintén készített filmet, Hugh Jackman főszereplésével, a kamaszkori depressziót ábrázolja. A dunaújvárosi előadást Dicső Dániel rendezi.
– Láttam mind a két filmet, és a Karinthy Színházban Az anyát is. Zeller műveiben mindenkinek megvan a maga igazsága akkor is, ha a külvilág mindig azt akarja, fogadjuk el, hogy az élet megy tovább.
– Igen, megvan az igazsága Nicholasnak, a fiúnak is, akit elhagyott az apja, amikor új felesége és új gyereke lett, és az elhagyott első feleségnek is megvan a maga igazsága, sőt a második feleségnek is.
Nagyon fontosnak tartom, hogy ezt a trilógiát nálunk bemutatják.
– Ön látható lesz a S.E.R.E.G. című sorozatban is a Duna Tv-ben.
– A Blaha Lujza téren, ahol lakom, Csórics Balázst, aki Győrbíró Zsolt alezredest alakítja sorozatban, nemrég megláttam egy hatalmas plakáton kutyasétáltatás közben. Dombrowszky Lindával, aki rendezte, nagyon szeretek dolgozni. A Pilátust is ő rendezte, a vizsgafilmjében is játszottam. Próbálta ebbe a katonai környezetbe belevinni a saját érzékenységét és sokrétű látásmódját. Szerintem nagyon izgalmas lesz.
– A S.E.R.E-G.-ben is kapnak szerepet az érzelmek?
– Igen, Balla Eszter alakítja az ezredes feleségét, és lesz egy szerelmi szál is. Én az ezredes mellett dolgozó főtörzsörmestert alakítom, aki mindent tud az ezredesről, nem csak szakmailag, hanem a magánéletébe is belefolyik, és mint egy ilyen figura, segítő, szeretettel és figyelemmel veszi körül ezt az embert.
– Nem kell kemény, harcos nőnek lennie ebben a szerepben?
– Csak amennyire a helyzet megkívánja, de nem vagyok benne például az iraki háborús jelenetekben. Inkább az irodában lehet látni, és egyszer-kétszer a lőtéren Balázstól elveszem a fegyvert.
Szívesen kipróbálnám magam egy olyan filmben is, mint a Sicario, amelyben Emily Blunt katonanőt játszott, és lehetett verekedni vagy lövöldözni.
– Olvastam valahol, hogy az ön édesapja katona volt. Mennyire tudott inspirálódni az ő katonaéletéből?
– Én csak otthon láttam őt gyerekkoromban. Altábornagy volt. Azt a régi egyenruhát, amit hordott, katonai zsargonban „pizsamának” nevezték, és volt hozzá tányérsapkája. Stresszes volt a munkája, nagy felelősség volt rajta.
– Nemrégiben dőlt el, hogy Magyarország a Semmelweis című filmet jelöli idén Oscar-díjra. Ebben a filmben, amelyet Koltai Lajos rendezett, önnek is van egy epizódszerepe.
– Semmelweisnek (Vecsei H. Miklós) Bécsben van egy szállásadónője, őt játszom ebben a filmben, amelyet szintén nagyon szeretek. Eeleve az, hogy Koltai Lajos casting nélkül azt mondta, Nusi, gyere, tiéd ez a szerep, ez nagyon megtisztelő.
Olyan jó színészek voltak benne, és Lajostól nagyon sokat lehetett tanulni. Figyelemmel, szeretettel, bizalommal vett minket körül, és igazi kíváncsisággal. Azt akarta, hogy a legeslegjobb formánkat hozzuk. Ő hollywoodi nagyságokkal dolgozott együtt.
Megkérdeztem tőle, hogy a szállásadónő, ez az öregedő asszony lehet-e egy kicsit reménytelenül szerelmes Semmelweisbe?
– Lajos azt felelte, hogy persze, de ne hangsúlyozzam, hanem csak gondoljak rá. Azért sokat észrevették.
– Ön tudatosan törekszik arra, hogy a megformált figurái minél összetettebbek legyenek?
– Hát hogyne. Ez az élvezet ebben a foglalkozásban. Hogy az ember annyi minden lehet. Még olyan is, amilyen valójában nem. Ezért lettem színész. Nagyon félénk kislány voltam, visszahúzódó. Mai napig sem vagyok az a típus, aki az utolsó pillanatban ér be a színházba, hogy mindenki lássa, ahogy bevonul egy nagy kalapban. Mert én elbújni, figyelni, szemlélődni szeretek.
