– Az IDF az egyik leghatékonyabb hadsereg a világon, amely Izrael történetének minden háborújában diadalt aratott. A békét azonban nem sikerült megnyerniük. Persze, a békéhez két fél kell. Az Önök oldalán hol a hiba, és mi a megoldás?
– Sajnos az a tapasztalatunk, hogy nem az egész arab világ, de az arab világ egy jelentős része nem érdekelt a békében. De ne szaladjunk előre! Érdemes megnézni, hogyan tört ki a háború október 7-én.
Izrael erre választott egy nevet a hadműveletének. Általában, ha katonai akciót indítunk, akkor azt elnevezzük valaminek. Miénk Vaskardok lett. A vasból erős kardot lehet kovácsolni. Ez egy nagyon taktikai jellegű megközelítés. Nem véletlenül. A Hamásszal voltak már háborúink a Gázai övezetben, taktikai jellegűek, általában néhány napig, néhány hétig tartottak. Egy kicsit megütöttük őket, hogy viselkedjenek néhány hónapig, néhány évig, aztán egy kis nyugalomra leltünk, amíg újra kezdték… Ez tehát a taktikai megközelítés.
A Hamász viszont egészen másfajta nevet választott: al-Aksza, azaz Jeruzsálemi áradás műveletnek nevezték az akciójukat. És itt fontos megjegyezni, hogy Jeruzsálem nincs túl közel a gázai határhoz. Ami azt illeti, Jeruzsálem messze van. Szóval, mit csinált a Hamász? A Hamász azt mondta, hogy ez egy vallási háború. Ez egy olyan háború, amit soha nem fognak feladni. Vagyis, amíg Izrael úgy gondolta, hogy ez egy taktikai háború, addig ő szerintük ez egy vallási háború. Idő kellett, amíg Izrael ráébred, hogy jobb, ha ezt mi is egy „majdnem vallásháborúnak” tekintjük.
Szóval, ez az első igazi háború közöttünk, egy függetlenségi háború, amely egy éve tart. Izrael megértette: többé nem működik az, hogy csak egy kicsit megsebezzük őket… Nem, teljesen le kell őket darálnunk. Meg kell semmisítenünk őket. Ez a háború csak akkor érhet véget, amikor a Hamász megadja magát. Ez az egyetlen módja a lezárásának. Máskülönben folytatódni fog. És ezért van most Izrael a Gázai övezetben, ahonnan belátható időn belül nem is jöhet ki. Mert most már értjük, amit a gázaiak hangosan ki is mondanak: megvan a képességük az újra szerveződéshez. Amennyiben ezt hagyjuk, a Hamasz ismét meg fogja próbálni elkövetni ugyanazokat a bűnöket, amelyeket eddig elkövetett ellenünk.
És sajnos a nemzetközi közösség egy része, elsősorban Egyiptom, amelynek volt egy közös határa az övezettel, engedte, hogy fegyverek jussanak be oda, egy óriási arzenál. Ők nem felügyelték a határt, de mi fizetünk a következményekért. Ezt nem fogjuk még egyszer megtenni. Egy szó, mint száz, az IDF-nek valószínűleg Gázában kell maradnia, amíg ki nem alakul ott egy új vezetés; egy olyan vezetés, amely teljesen független a Hamásztól, amely nem dzsihádista, amely nem radikalizálódik. Ez eltart egy ideig.
–Ezt értem, de a Hamász előtt ott volt a PFSZ, az Iszlám Dzsihád, az al-Aksza Mártírjai és más szervezetek, és attól tartok, hogy a Hamasz után is jön majd valaki, aki szent háborút hirdet Izrael ellen. A kérdés tehát az, hogy fel lehet számolni a radikalizmust?
– Ez egy jó kérdés. Nem hiszem, hogy meg lehet szüntetni, hacsak nem történik megadás. És ez alatt azt értem, hogy a tűzszünet nem elég.
Az emberek azt kérdezik: hogy lehet az, hogy a konfliktus ilyen sokáig tart? Izrael 1948-ban kiáltotta ki a függetlenségét, és azóta egyetlen napot sem töltött békében. Azért, mert Izrael egyetlen háborújában sem tudott addig harcolni, amíg a másik fél meg nem adta magát. A nemzetközi közösség beleszólt mindegyikbe, és tűzszünetet rendelt el. Ha kellett, ehhez visszatartották a fegyvereket vagy megvonták a diplomáciai támogatást. Ez a folyamat jellemezte az elmúlt 75 évet, és ez az, ami nem vezetett békéhez. Csak kiterjesztette és elnyújtotta a háborút.
Amit ezt a háborút illeti, októberben és novemberben óriási nemzetközi támogatást kapott Izrael, sok szimpátiát az iránt, amit elszenvedett. De valamikor november végén vagy decemberben Európa nagy része – nem Magyarország, de Európa nagy része – és az USA ismét óriási nyomást gyakorolt ránk a háború befejezése érdekében. Azt mondták, jussanak bármilyen megállapodásra, csak fejezzék be a háborút, és hagyják a diplomatákat, hogy megpróbáljanak ezen dolgozni.
– Mialatt Ukrajnában nem akarnak…
– Igen, ott nem. Ukrajnában nem. De a lényeg: Izrael megértette, hogy ennek a folyamatnak véget kell vetni. És mi történt? December óta folytatódik a harc. Ez a különbség. Ezúttal Izrael addig fog harcolni, amíg el nem éri a kívánt eredményt.
Tavaly októberben is itt voltam ezen a konferencián. És akkor azt mondtam, hogy amikor Izrael szövetségeseinek támogatása majd elpárolog; amikor a szövetségeseink majd azt mondják, Izrael, elég, állj le – hogy akkr Izrael azt mondja majd: Köszönöm szépen! És keresztül hajt azon a stop táblán, és tovább fogtok harcolni.
Nem akarok tiszteletlen lenni a szövetségeseinkkel, akik a legjobbat akarják Izraelnek, de ezúttal ez másképp van. Nem úgy, ahogy ők akarják. Miért fontos ez? Azért, mert ha Irán megérti, hogy minket nem lehet visszafogni, akkor talán egy kicsit másképp fog hozzáállni a dolgokhoz.
Egyébként a minap Josep Borrell, aki az utolsó néhány napjait tölti az EU külügyi főképviselőjeként, adott egy interjút, amelyben azt mondta: a legnagyobb bánata az volt, hogy nem tudta visszafogni Netanjahut. Szerintem ez Izrael egyik legnagyobb diplomáciai sikere, hogy az EU főbiztosa nem tudta visszafogni Netanjahut. Nem azért, mert ezzel Izrael Európának üzen, hanem mert Izrael Iránnak üzen. Ha Irán megérti, hogy Izraelt nem lehet visszatartani, akkor lehet, hogy végre visszafogják magukat.
– Az Alapjogokért Központ Pro-Israel Summitján elhangzott, hogy Izrael egy biztonsági övezetet szeretne létrehozni, hogy többé ne lehessen rakétákkal támadni a városait. Ez mit jelent? Mi fog történni Gázával és Dél-Libanonnal a háború után?
– Gáza a Hamasz irányítása alatt áll. Teljesen deradikalizálni kell, ami nem olyasmi, amit egy hét alatt meg lehet csinálni. Ez eltart egy ideig, és Izraelnek ott kell lennie, hogy valamiféle támogatást nyújtson. Tudja, Izrael 2006-ig volt Gázában, de addig is nagyrészt a gázaiak irányították, első sorban a klánok, törzsi vezetők révén. A remény és az elvárás, hogy vannak független törzsi vezetők, akik látták, hogy a Hamásszal való együttműködésük mire vezetett, és valami olyat akarnak, ami jobb nekik, egy jobb életet saját maguknak, a törzsüknek, a népüknek. És van okunk az optimizmusra, mert ha megnézzük az általános törzsi szervezeti struktúrát, akkor két dolog van, ami vel szemben kritikusak: Az első a radikalizált vallás. A második pedig a radikalizált nacionalizmus.
A mérsékelt vallásosság, egy alapvető nacionalizmus belefér. Szurkolj a csapatodnak az olimpián! Persze. De amikor valami olyasmiről van szó, ami végül a klán vezetője és Isten közé kerülhet, akkor nem akarsz egy mullahot, aki bármikor felállhat, és azt mondhatja: „A hűséged többé nem neki szól.”. Ha az emberek radikalizálódnak, ez megtörténhet. Ezért kritikus fontosságú tehát a klánvezetők felépítése.
Őszintén szólva, Izrael lakosságának körülbelül 20%-a izraeli arab. Legtöbbjük arab többségű városokban és településeken él. Bár vannak polgármestereik és alapvető önkormányzati szerveik, ha valamit el akarsz érni ezekben a városokban, azt tapasztalod, hogy gyakorlatilag klánok kezében van az irányítás. Ez a kultúrájuk része. Ez nem kritika. Ez a valóság. És azt hiszem, hogy vissza kell térnünk a valóságba. Abba kell hagyjuk a nyugati eszmék átültetését olyan társadalmakba, amelyek teljesen elutasítják azokat. Ez a reményünk, amikor Gázáról van szó.
Ami Izrael északi határát, Libanont és a Hezbollahot illeti, a fő feladat a Hezbollah Libanonból való kiszorítása vagy elszigetelése. Ezt nagyon-nagyon nehéz lesz elérni, mivel a Hezbollah politikai szempontból mindent az irányítása alá vont Libanonban.
Itt abban bízhatunk, hogy az Izrael által okozott katonai megaláztatások láttán a libanoniak rá fognak jönni arra, hogy nem áll érdekükben kitartani a Hezbollah mellett. Sok olyan elem van Libanonban, amely mindig is jó kapcsolatokat ápolt Izraellel. Továbbá ott vannak az Öböl-országok, az Ábrahám-egyezmény országai, amelyek rendezték a kapcsolataikat Izraellel. Ez is nagyon fontos, mert egy alternatív utat mutat az arab országok számára. És őszintén szólva, ez a háború csak megerősítette az egyezményt, mert az Ábrahám-egyezmény egyik alapja a dzsihadizmus elleni küzdelem volt. Minden részes fél aggódik a szélsőségesek miatt.
És megint oda lyukadtunk ki, hogy az előbb említettek miatt sem engedhet Izrael a sok nyugati országnak: nem állíthatja mega a háborút. Azt végig kell harcolnia a győzelemig. Természetesen a múltban is voltak győzelmeink, de nem győztünk. Most meg van az esélyünk rá, és ez reményt ad többek között arra, hogy egy olyan ország, mint Libanon, végül egy nehéz folyamaton keresztül képessé válik harmonikusabban együtt élni Izraellel.
– Adódik a kérdés, hogy Izrael hajlandó lenne segíteni Gáza és Libanon…
– Hajlandó.
– …újjáépítésében, hogy ott virágzó arab közösségek jöhessenek létre a háború után, és ne üsse fel a fejét újra a dzsihadizmus?
– Úgy értem, Izrael ezt megtette a múltban és meg is fogja tenni a jövőben. Tudja, milyen volt Gáza Izrael előtt? Nem voltak utak. Nézd meg a júdeai Szamariát, amit sokan Ciszjordániának hívnak. Izrael utakat épít, infrastruktúrát épít a többségében palesztin lakosságnak, amely nem fizet adót. Izrael tehát ingyen adja ezt az infrastruktúrát: a vizet, a villanyt. Az 1980-as években egy olyan városban éltem, ahol a palesztinoknak, mielőtt Izrael megérkezett, éjszaka nem volt áram, és napközben is csak néhány órára. Izrael kiépítette az infrastruktúrát. És mindezt egy olyan lakosságnak, amely nagyrészt még mindig nagyon ellenséges Izraellel szemben, és továbbra is elég rendszeresen követ el terrortámadásokat.
Most, amikor Izrael kiürítette Gázát, kivonta nem csak a civileket, hanem még a holttesteket is, kiürítette az összes temetőt. Mindent elköltöztettünk. Az infrastruktúrát a helyén hagytuk. Nem tervezzük, hogy elfoglaljuk a Közel-Keletet. Azt szeretnénk, hogy harmóniában élhessünk a közel-keleti szomszédainkkal. És ez olyasvalami, ami abszolút reális – megtörténhet. Ha a gázaiak Izraelt nem ellenségnek, hanem szomszédnak tekintik, akkor nem kell, hogy a legjobb barátok legyünk, de nem is leszünk ellenségek.