Németh Tamás Demográfiai sikertörténetek című írása, azt hiszem, a téma egyik legfontosabb mozzanatára hívta fel a figyelmet: a közösség szerepére.
Ahol a gyermek mások számára is fontos lesz, ott kezdődik a társadalom gyógyulása. Amíg a gyerek – ha egyáltalán van –, csak egy szülő „játékszere”, babája, akivel azt és csak azt csinál, amit jónak lát, s amelyhez senkinek semmi köze, addig fennáll annak a veszélye, hogy esetleg, ha megunja a játékot, vagy terhessé válik számára, akár meg is válik tőle. Sok példát látunk erre.
Hány tapasztalat van az életünkben arról, hogy egyes férfiak – de nem csak ők –, saját önmegvalósítási vágyuk érdekében otthagyják a családot. Elhagyják gyermekeiket, egyáltalán fel se fogva, át sem érezve, milyen lelki károkat okoznak ezzel csemetéiknek. Esetleg akár több gyermeknek is.
Vagy ellenkezőleg: ha az asszony csak egy gyermeket vállal, és az apa gyakran beletörődik gondolván, hogy annak az egynek legalább mindent megad. „Nem telik többre.” Csak azt nem adják meg az ilyen szülők gyermeküknek, hogy a testvér örömét érezhesse… A gyerek mindkét esetben mintegy valaki tulajdona.Akit „megtart” vagy eldob. Örömét találja abban például, hogy az egy szem gyereke sikeres lesz, büszkén mutogatja: lám, az én gyerekem!
De sokszor lesz az ilyen gyermekből magányos felnőtt… Vagy ha más esetben, eldobta magától az egyik szülő a nagy család gondját, a legkevésbé se izgatja, milyen fájdalmat okoz ezzel gyermekeinek. Akik természetesen megérzik, hogy nem kellettek.Szüleik egyikének ők nem kellettek. Nem számítottak tehát… Vagy ha mégis kellettek, akkor csak azért, hogy ne kelljen értük gyerektartást fizetni. Hányódnak az ilyen elvált szülők gyermekei két család között. Mint ide-oda helyezhető tárgyak. És mindezt a társadalom jogosnak tartja.Jogszerűnek… Ez a modern világ, az egyén szabadsága, amely felülír minden, a közösségért vállalt felelősséget.
Eldologiasodott kapcsolatok, eldologiasodott gyermekek. Eldologiasodott emberek.
Mégis! Milyen fontos, milyen jó az, ha közösségeket látunk! Egybecsengő szíveket, akik szívesen foglalkoznak a kis emberekkel. Igen, emberekkel kisgyermek életszakaszukban! S vigyáznak szívesen, akár a máséra is! A közösség megtartó erő.
Nagyszerűek a felhozott példák. Bizonyító erő, hogy nemcsak csak a nyers pénz – sőt, nem is elsősorban az – a fontos a demográfiai probléma megoldásában. Természetesen a pénz kell. De az a közösségi ráfordítás is pénz, amellyel a helyi önkormányzatok a gyermekbarát közösségek számára biztonságos játszó-, találkozási, együttműködési tereket, hoznak létre. Ez a „demográfiai okospénz”, egy új fogalom, egy új irány, egy új lehetőség. (Amerikába kivándorolt tanítványom jött haza, gyerekeivel. Nagyfiának menyasszonya meglepődve tapasztalta, hogy nálunk még vannak játszóterek, ahová nyugodtan le lehet engedni a gyerekeket. Az ő környékükön, az Egyesült Államokban, ez már elképzelhetetlen…)
Cselekedjünk a gyermekbarát közösségekért!
Ne kis erőszakos, minden áron önmegvalósító, állandóan hangoskodó, önző agresszív gyermekek kohorszait neveljük fel, akire nem engedünk másnak rászólni se, mert „mi köze az ÉN gyerekemhez…” S aki aztán törtető, individualista felnőtté válik, s majd később rácsodálkozik, hogy a világban nem minden ő körülötte forog.
De hát sok egyke hogyan is tanulna alkalmazkodást, hiszen azt a családban kellene elkezdeni… Nem lesz – nagy valószínűséggel – boldog ember. Ja, hogy nem is ez számít? Csak az, hogy én boldog legyek a gyerekemmel, ha akarok? S hogy belőle mi lesz, az nem számít? Pontosabban: nem gondolok bele… Vagy úgy vélem, jól cselekszem?
Még azt is elhiszem, hogy az ilyen szülők is úgy gondolják, hogy ők bizony jót akarnak gyerekeiknek.
Csak hát a költő szavával: „Jót s jól, ebben áll a nagy titok.”
Van azonban még remény. Tegyünk érte valamit!
Már az is segít, hogy a társadalom lelkiismeretét ébren tartjuk, s a jó példákat mutatjuk. Ez lenne a média dolga, valóban…
A szerző professzor emerita SZTE GTK, PPKE
