Október 3-án a Nagy Németország újbóli létrejöttét ünnepeljük. A kis Magyarország ebbe anno mindent beleadott, apait-anyait, a hazatérni nem akaró endékásoknak menedéket, etette-itatta, majd a határra szállította őket, kerítést bontott, felvállalva a keleti tömb kritikáját és egy nem kizárható szovjet retorziót is. Ne felejtsük, 1989 nyarán még a puha kommunisták voltak hatalmon, és bár kerekasztalhoz ereszkedtek az ellenzékkel, de a fegyveres erőknek még ők parancsoltak. Lehet, hogy már a túlélésen és a hatalom átmentésén gondolkodtak, de a reakcióik kiszámíthatatlanok voltak. Németország egy darabig hálás volt, aztán kezdte felejteni az önzetlen segítséget, és most már a Nyugat közös ellenségképét látja Magyarországban. A magyar érdekeket képviselő miniszterelnök személyét démonizálták, neve immár többet jelent önmagánál és közjogi méltóságánál, a neve jövevényszóként bekerült a németbe: Orbanisierung. Így nevezik azt, amikor egy csoport, párt, ország az orbáni elvek, a nemzeti érdek képviselete szerint alakul, gondolkodik, cselekszik. Például a migráció kérdésében. A minap olvastam egy mértékadó német újságban, hogy Orbán migrációs politikájával Európát jobbra tolja, mintegy orbanizálja az európaiakat. Arra véletlenül sem gondolnának, hogy a migráció változtatta meg az európai emberek gondolkodását.
Most, a német egyesülés 34. évfordulóján eszembe jutott 2015, a negyedszázados jubileum és egyben a tömeges migráció esztendeje. Egész Németország ünnepelt akkor, volt tűzijáték és utcabál, folyt a sör, és fogyott a kolbász. Az ünnepi beszédekben Magyarország érdeme a német egyesülésben alig lett megemlítve, hiszen a nagy német egység Bismarcktól kezdve Hitleren át máig a művelt Nyugat asszisztenciája mellett jött létre, minket ilyenkor már nem szoktak megkérdezni. Elég, ha a piszkos munkát, mint most is, elvégeztük. Az ünnepség kiemelt része volt a német szolidaritás, ami ekkor éppen a menekültek befogadásában nyilvánult meg. A Die Zeit nevű liberális újság különkiadásában a címoldalon mindenféle színű, barátságos arc mosolygott az olvasókra. „Wir sind die Neuen!” – hirdette a lap, és meg is szólaltatta a Németországban menedéket talált „Újakat.” Ők elmesélték menekülésük történetét, a megaláztatásokat és félelmeket, és mindegyikőjükből sugárzott a nyitottság, az új haza megtalálásának vágya, ahol demokrácia, tolerancia és elsősorban emberi jogok vannak. Ezt idáig nélkülözniük kellett, de mostantól tanulhatnak, dolgozhatnak, beilleszkedhetnek, mert új hazát találtak maguknak, a befogadó, multikulturális Németországot. A nehézségeken majd túllesznek, mondják, bár nem hitték volna, hogy Merkel kancellárasszony vendégszeretetéből csak tábori tömegszállásra futotta.
Mindezt azért elevenítem fel a mostani évfordulón, mert Németország legnagyobb problémáját a jó szándékkal kezdett Willkommen-kultúra okozza. Megoldhatatlan feladattá lett a kezdeti „Wir schaffen das”, megváltozott az ország népességi összetétele, eltűnt a hajdan híres rend és megbízhatóság. 2023-as adatok szerint 21,2 millió ember, a lakosság kereken egynegyede „bevándorlási történettel” rendelkezik. Ez egy új kategória, nemrég találták ki azok számára, akiknek mindkét szülője és maga is bevándorló. Közülük kilencmilliónak már van német igazolványa, a többi még vár erre a kitüntetésre. Ezek az emberek nem keverendők össze a „migrációs háttérrel” rendelkezőkkel, ahol legalább az egyik szülő német, vagy már Németországban született. Ők az integrálódottak, velük együtt a lakosság 29 százaléka nem igazi német. Nem kell azonban megijedni, mondja a Hivatal, mert a bevándorlók kétharmada Európából érkezik.
A statisztikák viszont ijedtségre adnak okot. A menedékkérők száma 2012-ig évente huszonöt-ötvenezer között volt, amit kezelni lehetett. 2015-ben ugrott nagyot ez a szám, a nyilvántartás a múlt év végéig 2,5 millió menekültet vagy menedékkérőt tart nyilván. Gondoljunk bele, hogy ennyi emberrel járó plusz adminisztrációt kell a precíznek gondolt német világban ellátni, ennyi embernek kell lakhatást, szociális és egészségügyi ellátást, a gyerekeknek óvodát, iskolát biztosítani. Ez még a gazdag Németországnak is nehézséget okoz, nem véletlen, hogy a befogadás eufóriája már rég a múlté. A menekültek ellátására annyit költ az állam, mint a honvédelemre, 50 milliárd eurót. Hogy valójában mennyibe kerülnek, azt soha nem fogjuk megtudni, mert a menekültek belső kvóta alapján szét vannak osztva az országban, a központból kapott támogatást a tartományoknak ki kell egészíteniük, és ők a felelősség egy részét tovább osztják az önkormányzatokra. Azaz minden német polgár bőrén érzi a felelőtlenül felvállalt befogadással járó terheket. Ma már nem menekültet mondanak, helyette már a migráns vált általánossá, a radikálisabbak hozzáteszik az illegális jelzőt. Mert becslések szerint mintegy háromszázezer ember él illegálisan, elutasított menedékkérelemmel Németországban, akiket, a szorgalmas embervédő szervezeteknek hála, nem és nem tudnak kitoloncolni.
A bűnügyi statisztikákból kitűnik, hogy múlt évben 5,9 millió bűncselekmény történt Németországban, ebből az erőszakos bűncselekmények száma több mint kétszázezer, késsel elkövetett bűncselekményé tizenháromezer. Azaz napi szinten 586 erőszakos, 40 késes támadás, két csoportos nemi erőszak történik. Az elkövetők között egyre több a „bevándorlási történettel” rendelkező fiatal. „Németország ennek ellenére a világ egyik legbiztonságosabb országa – állítja Nancy Faeser belügyminiszter –, mi erős jogállam vagyunk, és kiváló rendőreink vannak.” Utóbbit nem vitatom.
Most például a türingiai Suhlban szolgáló kiváló rendőrök elhatározták, hogy rendet raknak a városban. Suhl ugyanis az idők során a sikertelen integráció, a migránsok által elkövetett erőszak és a védtelen, teljesen kiszolgáltatott lakosság szimbóluma lett. Suhlban van egy menekültszálló, egy körbekerített, túlzsúfolt, hírhedt hely. Lázongások, brutális verekedések, pusztító orgiák jellemzik az itteni életet. A befogadottak tüzet gyújtanak, megtámadják a személyzetet, és a városban is félelmet és rettegést keltenek. A polgárok évek óta panaszkodnak a többnyire észak-afrikai vagy közel-keleti fiatal férfiak törvénysértő és tiszteletlen viselkedése miatt, mindhiába.
A helyi illetékesek türelme elfogyott. Úgy döntöttek, hogy tesznek valamit a bűnös túlkapások ellen. A rendőrfőnök elhatározta, hogy a menekültszállón a németek kenyerén élő ifjakat felvilágosítják, hogyan kell egy európai befogadó országban viselkedni. Százhúsz migránst invitáltak a német szabályokat ismertető alapképzésre. „Ti vendégek vagytok a mi országunkban – kezdte a rendőrfőnök – meg kell tanulnotok, mit jelent a törvény és rend, milyen szabályok, normák, kötelességek, elvárások vonatkoznak rátok.” Rendőri szigorral azonnal kikapcsoltatta a mobiltelefonokat, levettette az arcot takaró sapkákat, elkobozta a késeket. Elmagyarázta a kölcsönös tisztelet szabályait, milyen az elvárt udvarias és korrekt viselkedés, hogy ebben az ország nem szoktak indulatoskodni, kiabálni, vadul gesztikulálni. Itt, ha az ember sétálni indul, nem visz kést, boxert vagy bármi veszélyes tárgyat magával. Ha mégis, akkor a rendőri ellenőrzés során szépen odaadja, mert a hatóságnak engedelmeskedni kell.
Nem nyámnyila alakok voltak ezek a rendőrök. Megjelenésük, katonás modoruk és határozottságuk erőt sugárzott. A jelenlévők hallgatásán látszott, hogy célt értek, mert ezekkel az emberekkel csak az erő nyelvén lehetett beszélni. A szociális munkást már lehajtott fejjel hallgatták, amikor képekkel illusztrálva elmagyarázta az angol vécé és vécékefe helyes használat, és bemutatta, hogy néz ki az eldugult illemhely, az eldobott szemét, és miért nem jó, ha a csótány beköltözik a matracokba.
Az előadást sajnos élőben nem láttam, de a leírása a Focus.de hasábjain igen szemléletes és tanulságos volt. Talán, ha a migránssimogatók hozott kultúrájuk felől közelítenék meg az érkezőket, és megtanítanák nekik a befogadó ország elvárásait, kevesebb problémája lenne a németeknek. Nyugodtabban ünnepelhetnék a német egyesülés idei évfordulóját, és nem kellene saját megosztottságukra sem gondolniuk. A migráció ugyanis nem csak politikai értelemben, ismét kettéosztotta Németországot.
A szerző történész
