Igazolványképet kellett készíttetnie az igazolvánnyal együtt, és J. Károlynak ugyan megmutatták, hogy milyen lesz a fotón – nem úgy, mint hat évvel korábban, az előző alkalommal –, a harmadik próba után bele kellett egyeznie, hogy márpedig ő így néz ki!
Egyáltalán nem hasonlít, nézte meg aztán magát a tükörben is. Minden reggel látja a saját arcképét, igaz, akkor még homályosan, egyrészt a tükörre csapódó pára, másrészt a magához térés procedúrája miatt. Az esti borotválkozások után azonban mindig megállapítja, hogy csak egy kicsit öregszik.
Egyik napról a másikra észre sem lehet venni az idő múlását az arcon, nem úgy, mint egy osztálytalálkozón, mikor elsősorban az egykori lányokat nem ismeri föl, mert egészen szép asszonyokká váltak. Ők biztosan felismerik magukat, mert a tükröt naponta többször is használják – erre találták ki a toalettet, az igen nagy változatosságot felvonultató kézitáskákat, melyekből nem hiányozhat a tükör sem, valamint a mobiltelefon.
J. Károlynak a szelfi funkcióról amúgy az volt a véleménye, hogy az ötletgazdák ezzel a humoristákat akarták tönkretenni, mert az emberek így akkor is tudnak nevetni, amikor ők nincsenek ott. A közösségi oldalakra felkerült képek pedig a régi viccújságok karikatúráit helyettesítik. Nagyobb az orr, néha még szőrösebb is, szélesebb a fej, mélyebb a ránc, ritkább a haj, ott is toka van, ahol nincs, legfeljebb az egyik hiányosság eltereli a figyelmet a másikról.
A büfés Eszter mondta, hogy a tükörben nem is magunkat látjuk, hanem csak egy illúziót. Sem a fénykép, sem a tükör nem árulja el, hogy mások milyennek látnak bennünket, s azt sem mutatja meg, hogy valójában milyenek vagyunk. Ő például egy reggel elhatározta, hogy a tükröt csak azért használja, hogy ne húzza félre a sminket, és be is tartotta az elhatározását. Azóta nincsenek kisebbrendűségi komplexusai – nem kényszeríti rá magát. Sok mindenért a tükröt okoljuk, folytatta, pedig a bibliai apostol is megmondta, hogy tükör által homályosan látunk.
J. Károly kénytelen volt egyetérteni azzal, hogy a tükör igen sok problémát okozott a világtörténelemben. A halottak lelkét zárták bele, a boszorkányok rontáshozó eszköze volt, és olyan jóslatokhoz is használták, melyek háborúkat robbantottak ki. Nárcisz beleszeretett saját tükörképébe, és ennek a hagyománynak mindenütt buzgó követői vannak. Hófehérke és a mostohája is a tükrön keresztül kommunikált egymással, még akkor is, mikor a mostoha azt hitte, hogy a leány már örök álmát alussza az erdőben. Hófehérke túlzásba esett, mikor azt üzente vissza, hogy „százszor szebb”, mert J. Károly szerint pontosan elég az, ha valaki szép, nem kell túllicitálni. Ez a tükör lehetett a televízió őse, ott is mindig eltúlozzák a dolgokat.
Állítólag a gyerekek egy- és kétéves koruk közt ismerik fel magukat a tükörben, ekkor alakul ki az emberben az én-tudat. Sokan aztán ezt is túlzásba viszik, lásd az említett Nárcisz esetét. Követőik abban különböznek a mintától, hogy nem maguk fulladnak a vízbe, hanem másokat akarnak megfojtani. Sok állatnak is van én-tudata, például a kakasnak, akinél bevált a tükör-próba, vagy a kutyának, akit nem érdekel a tükör, mert sokkal izgalmasabbnak tartja a szagokat. Ha a tükörnek nincs szaga, az már nem is érdekes. Az emberek nem mindig járnának jól, ha az arcmásuk helyett a saját szagmintájuk tükröződne vissza.
J. Károly itt abbahagyta az elmélkedést, mert épp a dezodort készült magára fújni. Aztán leakasztotta a fürdőszobatükröt, és beállította a terráriumba. Kíváncsi volt, hogy a teknős mit szól hozzá. De Karcsi nem szólt semmit. Lassan odalépkedett a tükör elé, megböködte a szélét. Nem lehet megenni, így hátat fordított neki. Nem érdekelte a tükör.
Biztosan ezért élnek sokáig, gondolta J. Károly. Lehet, hogy ő sem fog tükröt használni. Már holnaptól nem. Megnöveszti inkább a szakállát.
A szerző irodalomtörténész
