„A leget ettem, / nincs földi kincsem, / verset nemzettem, / gyermekem sincsen, // szobor leszek hát, / mely messze látszik, / szétveti a lábát / és hadonászik.” Az utódláson múlik minden. Még a legnagyobb hatású magyar, István király esetében is így volt, aki a kor színvonalán létrehozta a modern államot, s ezzel biztosította is népének a megmaradás alapfeltételét. De sokan voltak akkor, akik gyűlölték ezért! Nagy protestálásukban, balga szabadságukban rövid idő múlva eltűntek volna a nagy masszában, amely egészen biztosan birtokba veszi az Aranyos Szegelletet. Germán vagy szláv, mindegy is. Sokba került a törvény. Sok vérbe, sok harcba, de végül is megérte. Utódot s ezzel vér nélküli utódlást – folytonosságot –, azonban nem sikerült biztosítania Istvánnak. Fia, Imre herceg baleset áldozata lett. Vagy megölték. Indíték lett volna, él a külföldi szál – a németek –, él a beföldi szál is – a pogányok –, de mindez a lényegen nem változtat. Szörnyű katasztrófa következett, anarchia, trónharcok, rabló hadjáratok, gyilkosságok. A helyzet azzal fenyegetett, hogy elvész az ország függetlensége.
István lánytestvérének fia, Orseolo Péter és egy másik „rokon”, Aba Sámuel harcolt a trónért, közben óriási lázadás kezdődött, alighanem az állam ellen (pogánylázadásnak mondják), idegen hadseregek pusztították az országot. Végül az Árpád-leszármazottak közül Vazul fiai lettek királyok, és Szent László idején megszilárdult az állam is, a nemzet is, a hit és az egyház is. Utód legyen! Fontos volt ez a nemzet szempontjából a királyi palotában és a földkunyhóban is. Utóbbiak szerencsére jobban teljesítettek.
Hasonló nagy bajok jelentkeztek a tizenharmadik század utolsó évtizedében, amikor már sokadszor olyan sarja került a trónra az Árpád-háznak, akinek legitimitását megkérdőjelezték. Nagy veszélybe kerültünk, kihalt az uralkodó dinasztia, de szerencsére magyar tudatú uralkodó került a trónra, Károly király, majd fia, Nagy Lajos. A magyar történelmi emlékezetben ők kevéssé élnek, annál inkább késői utóduk, Mátyás király, akinek szintén nem volt utóda, illetve a maga által kijelölt utódját, Corvin Jánost még annyian sem követték, mint egykoron az István által választott Pétert. Nagyon nagy baj lett ebből rövid időn belül: Mohács. Megint két király: (Szapolyai) János és (Habsburg) Ferdinánd. És a török háborúk, a török megszállás. Mohács s főleg Buda eleste után erre kis híján ráment az országunk, sőt, a nemzetünk is.
Sokszor felteszem a kérdést magamban, hogy ezt hogyan éltük túl? A törököt, a százötven éves háborúságot saját területünkön, s utána a győztes német (osztrák) harácsolást. A tömeges bevándorlást és betelepítést. A prédaállapotot. Gyurkovics Tibor atyai barátom erre talán azt mondta volna: sehogy! De aztán kaján vigyorral máris fennhangon hivatkozott volna rokonára, Gyurkovics Mátéra, aki 1848-ban a „közcsendi bizottmány” tagjává választatott olyan hazafiakkal együtt, mint Irinyi József, Petőfi Sándor, Vasvári Pál. Lett utód, leginkább a falusi vályogházakban, de a kúriákban, városi bérházakban, sőt, a főúri palotákban is. És Istvánnak is lettek utódai, a kor színvonalán legmodernebb magyar állam létrehozói. A lényeg mégis csak az volt, hogy Petőfinek volt kinek magyarul verset írnia, hogy Széchenyinek volt kinek magyarul újratanulnia. Itt álltak készen a honfoglalók utódai.
És micsoda utódok! Szinte felfoghatatlan, hogy a korabeli viszonyok közepette erős hadsereget teremtettek a szabadság védelmére. Több tízezernyi egyenruhával – csizma, öltözet, csákó –, lőfegyverrel, lőszergyártással, ágyúöntéssel, logisztikával. Mindezt úgy, hogy saját polgártársaik hátba szúrták őket a Délvidéken, Horvátországban. Erdélyben is a románok, s még itt, legbelül is mennyi sötétben meghúzódó áruló volt köztünk is! Kevés helyen hallatszana még magyar szó, ha a bukásában is nagyszerű szabadságharcunk elmarad akkor.
Azután volt egy osztrák császár, aki hatvannyolc éven át uralkodott, de magyar király „csak” negyvenkilenc éven át volt. Császárrá Olmützben, királlyá Budán koronázták. Ellentmondásos időszak volt ez, koránt sem olyan pozitív vagy negatív, ahogy ezt a kortársak megítélték. Ha ma is létezne az Osztrák–Magyar Monarchia, valószínűleg még a megátalkodott függetlenségi pártiak is csettintenének azok után, ami Ferenc József halálát követően velünk történt. Pedig abban ez a király nagy felelősséget viselt. S még utódja sem volt. Az ő fia, Rudolf herceg is meghalt (önkezével vetett véget életének), s mivel a király igen hosszú életű volt, meghalt az öccse, Károly Lajos is, annak fiát, Ferenc Ferdinándot megölték, s végül Károly Lajos unokája lett a király, IV. Károly néven. De a lényeg az, ami ezután történt. Mohácsnál nagyobb tragédia. Trianon. Belesűrítve ebbe a szóba mindazt, ami a bukást, megaláztatást, léptékvesztést jelenti. Kivetettettünk a világ gyémántcsarnokából, más lett az ének, mások a szavak. „A fecske, a gólya eltűnik, szürke varjú ül lakodalmat.” Az élet élni akart mégis, és Magyarországon szerették az életet. A reményt. Születtek kedves kis porontyok, és születtek rátermett vezetők is. Meg persze elfuserált hatalomőrültek is. És megátalkodott „világmegváltók”, akik vagy a keleti vagy a nyugati nyirkos, jégszemű világot húzták volna ránk.
Még trianoni keretek között is sikerült vonzó és fejlődő országot építeni. Volt honnan felkapaszkodni. Legnehezebb a falvakban volt téli vacogásban, ott is a cselédházban. Ott nagy csoda volt a fillér, s volt úgy, hogy egész családok nem látták egész évben azt a híres „kétszáz pengőt”, nemhogy havonta. De volt remény, hit, és sokkal több helyen volt szeretet is, mint a mai, elkényeztetett világban. Harmincnyolcban Szent István-év volt, nagy katolikus világtalálkozó, öregségi nyugdíjat vezettek be, nagy beruházási program. Münchenben az európai nagyhatalmak revízió alá vették a versailles-i békét, s így megnyílt az út a trianoni diktátum békés revíziójához is. Igaz: Spanyolországban és Kínában háború folyt, megtörtént az Anschluss, és Hitler kijelentette: „Németország megtalálta a helyét a Nap alatt.” Budapesten néhányan összenéztek, hiszen ismerték azt a cikket, amelyet Lord Rothermere írt tizenegy évvel azelőtt: „Magyarország helye a Nap alatt.” Az a trianoni igazságtalanságról szólt. Amely ezután következett, ha lehet, a trianoni tragédiát is felülírta. Háború, német majd szovjet megszállás, kommunista diktatúra. A társadalom évezredes szöveteinek erőszakos szétzilálása, totális egzisztenciális kiszolgáltatottság. Közben egész nemzedékek elsuhantak a kegyetlen időben.
Királyok, kormányzók már nem fémjelezték ezeket az időket, sokkal inkább „pártfőtitkárok”, akiknek a hatalmuk belül korlátlan volt, bármelyik uralkodóénál vagy kormányzóénál nagyobb. Igaz, az őket felszínre lökő és ott tartó moszkvai „gazdáik” igen rövid pórázon tartották őket. Utódja se Rákosinak, se Kádárnak nem volt (legalábbis hivatalosan), de ez már nem is számított. A lényeg az volt, hogy mi történt a nemzettel. És szörnyű tragédia történt, elkezdett „magától” fogyni. Nem kellett hozzá tatár, török, tömeges kivándorlás, még vesztett háború sem. Nem születtek meg az utódok, s lassan fél évszázada morzsolódunk itt, a zsugorított országban is, hát még az elszakított területeken. Ezen pénzzel vagy paranccsal segíteni aligha lehet. Próbálták ezt is, azt is.
Ennek a tendenciának a megfordításához teljes világnézeti fordulatra lenne szükség azoknál, akiknél nem működik az életösztön. Nem működnek alapvető közösségi érzések. Elfelejtettek szeretni. Gyermeket, hazát, társat. Elfelejtették szeretni az életet. Erre jött még rá a felfoghatatlan bűntény a gyermekek és erre hajlamos felnőttek nemi identitásának szándékos összezavarásával. Lesz-e új világnézet a „gyermekkrédó”? Lesz-e az emberiség régi-új szerelme a gyermek? Új tejjel érkező holnap. Ezen áll vagy bukik minden, hogy utód legyen. S akinek nem sikerül: összes szeretetét, erejét fordítsa a közösség javára, mint tette ezt az ma megidézett Weöres Sándor.
A szerző történész
