Már megint kavar. Igen, a mi Ferink, nemzetünk megmentője olyan, mint Rejtő Jenő munkáiban Piszkos Fred. A kapitány. Mindig ott van, ahol történik valami. Ha pedig mégsem történik semmi, akkor gondoskodik arról, hogy róla szóljon az életünk. Egyszerűen beteg lesz, ha mellette, helyette más is labdába rúg. Márpedig most jelentkezett egy vetélytárs – mellesleg ő is rejtői –, és igen hamar megrengette Gyurcsány trónját. Pedig Magyar Péter trónkövetelő nem tesz egyebet, mint azt, hogy példaképvetélytársánál is gátlástalanabb. Már, ha ez egyáltalán lehetséges.
A mi Ferink most ezért kavar. Könyvet írt, illetve pontosabban, adott ki, álnéven, és persze itt a kavarás. Van, aki azt mondja – persze kiadója is – a munka minden szava arany, csak karátokban mérhető, mindenesetre roppant érdekes, hogy Kathe Vargha álnéven nyomtatták ki a remeklést. Hogy miért, arra az ünnepelt szerző kicsit furcsa magyarázatot adott: „Az első pillanattól elég világos volt, hogy úgyis szembetalálom majd magam elég sok megjegyzéssel, ilyennel és olyannal is. Szerettem volna élesen elválasztani, mi az, amit politikusként, illetve mi az, amit íróként mondok, így egy darabig eljátszottam a gondolattal, hogy sokáig ne is áruljuk el a szerző kilétét – jelent meg a zseniális művészember vallomása. – Aztán rájöttem, az esetemben a Gyurcsány és a hazugság szónak van egy nagyon sajátosan megépített kapcsolata, ezért nem engedhetem meg magamnak, hogy az első pillanattól kezdve ne legyen világos, hogy én vagyok, különben az ellenfeleim ebből is egy elég szép történetet kerekítenek. Az pedig nagyon adta magát, hogy az édesanyám nevét használjam nem magyarul, egy »gh«-val megbolondítva, »Kate Vargha«-ként. Megérdemli anyám sok oknál fogva, hogy a neve ilyen módon megmaradjon.”
Megmarad. A fiáé pedig a legnagyobb íróink listájára is felkerül. Megérdemli. Mert a Kereszt halála – mint minden, amit Gyurcsány kiad a kezéből – bizonyára remekmű. Látni még nem láttam, így aztán olvasnom sem sikerült, nem tudok recenziót írni, de meggyőződésem, hogy izgalom, bölcselet, nyelvi lelemény – vagyis, minden-minden, ami izgalmassá tehet egy regényt – együtt van benne. Kár, hogy – mint amiképp nemzetünk mindenkoron bölcs vezére, míves magyar író kicsit furcsa germanizmussal („egy”) mondta – ellenfelei ebből is „egy” elég szép történetet kerekítenek.
Meglehet, van ebben némi igazság, hiszen sokan első hallásra plágiumról beszéltek. Mint Gyurcsány elhíresült, ellopott, szőlészetről szóló szakdolgozata esetén. Ma sem tudjuk, ki tüntette el az exminiszterelnök sógorának munkájához címben legalábbis nagyon hasonlító gyurcsányi opust, de még évekkel később is erről fecserészik a magyarság rosszindulatú fele. De hát miért ne beszélne, hiszen például Molière-ről évszázadok óta sokan azt tartják, hogy csodálatos drámáit tulajdonképpen lopta. Elsősorban a zseniális drámaíró vélt tanulatlansága és a kéziratok hiánya miatt gondolják sokan úgy, hogy valójában egy névtelenségben maradó „szellemíró” írta az utánozhatatlan remekműveket.
Hát, most itt van nekünk a mi Ferink. A zseniális Gyurcsány. Az ő esetében is joggal merül fel némi hitetlenkedés, hiszen lehet, tehetségéből több remekműre is futná, mégis kétséges, honnan jut még erre is ideje. Ugyan magyarázta, hogy rendszeres futás közben – nem, nem rendszeres bérmálkozás közepette –, pontról pontra, szépen mindent kispekulált.
Mivel ez így is kicsit nyakatekert, persze, hogy él a gyanú, hogy esetleg valaki segíthette a neves szerző írás közben meg-megakadó kezét. És különben is, például Néró császár, amellett, hogy másodállásban pirotechnikus volt, mellette még, mintegy mellékfoglalkozásként, példás szorgalmatossággal verselt is. Úgy ám. Hát akkor ezt miért ne tehetné meg a mi korszakos tehetségünk?
A kétkedésre most még jön a trónkövetelő. Minden magyarok Magyar Pétere. Ő is nehezen tűri az árnyékot, és példaképvetélytársához hasonlóan, van benne annyi hatalomvágy, amennyi az élre töréshez kell. Ehhez még jó adag önmutogató nárcizmus, jellembeli sivárság és gátlástalanság, némi műveltség és önmutogatás is társul. No, meg persze hajlam a szófacsarásra, non stop készenlét a füllentésre, esetleg annak még súlyosabb formájára, a hazugságra. A rövidlátó, hiszékeny, elkábított emberek becsapására. És hát Nyilas Misi esetéből – Móricz Zsigmondtól tudjuk –, hogy az is tolvaj, aki az emberek bizalmát meglopja.
Hát, most ezek ketten egymásra találtak. Nyilvánosan még nem ölelkeztek, de kínosan kavarnak, látványosan köpködik egymást. Ám mi lesz itt, Istenem, ha majd még össze is fekszenek, mint nem is olyan rég az őskomcsi szocik az általuk ezerszer lefasisztázott Jobbikkal? Félő, hogy a nagy magyar családegyesítő családcsaló, a művészien törtető Magyar is verselni kezd, vérpezsdítő strófák szaladnak ki számítógépéből. Majd a két illuzionista aztán, hazai Nérókként, ránk gyújtja a fővárost. Az országot.
Magyar Pétert a napokban látták gyufát venni. Csak nehogy aztán mégis kihúzza.
A szerző újságíró
