Az évtizedek múlásával mindenki jobban kedveli, ha a váratlan, kiszámíthatatlan helyzetekkel szemben előre jól tervezhetők a napjai, ám olykor rákényszerülünk a meglepetésekre, és igyekezni kell ebben is a legjobbat meglátni. Így élem meg magam is az azerbajdzsáni meghívásomat, amely már a kezdet kezdetén derült égből pottyan a nyakamba, és hazatértemig folyamatosan kapkodom a fejemet.
A Budapestről Bakuba tartó éjszakai repülőutat, majd az azt követő nyolcszáz kilométeres karabahi autózgatást követően kifejezetten jólesik este a szálloda puha ágya, és melengető a keletiesen kényelmes ébresztő is, hiszen másnap csupán kilenc óra után folytatódik a program, amit nem részleteznek, hogy mivel is telik; azerbajdzsáni kísérőm, Ramiz, a Magyar–Azeri Együttműködési Egyesület elnöke is mindössze annyit árul el, hogy este még egy helyi esküvőben is részem lesz, ami kifejezetten izgalmasan hangzik.
A hosszúra nyúló éjszaka nyomán alaposan felfrissülök, és a megbeszélt találkozóig bőven marad időm egy alapos szállodai reggelire is, sőt egy röpke séta során a bakui főpályaudvartól kétutcányira épült korszerű hotel szomszédságát is felmérhetem, amire már csak azért is kíváncsi vagyok, mert az ébredést követő szellőztetés során harcias kakasszó csapja meg a fülemet. Már a szállodából kilépve felvillan az egykori város jellegzetes nyoma – földszintes, egyemeletes házak, a klasszikus, fából épült törökös kiugrók, zárt erkélyekkel –, ami éles ellentétben áll a mögöttük már felhúzott tíz- és húszemeletes toronyházakkal. A hagyományos keleti világ csupán nyomokban fedezhető fel, de még nem tűnt el teljesen, a sűrűn épült házak sikátorai még élettel teliek, minden ház alja egy-egy apró üzletet rejteget, amely előtt – a reggeli órákat kivéve – általában nagy a sürgés.
A toronyházak lassan felfalják az azeri főváros egykori törökös építészetére utaló roskadozó épületeket
Fotó: MH/A szerző felvétele
Az ébredező Ó-Baku felfedezését követően a szálloda halljában meghívóm, Elshad Eyvazli, Azerbajdzsán Független Újságíró Szervezetének elnöke, aki egyben a Modern Média cég ügyvezetője sürgeti a csapatot, hiszen időre megyünk, bár fogalmam sincs hová, ráadásul Ramiz sem tűnik fel, míg Elshad nehezen vált angolra. A meglepetés azonban már bekészítve, mert a napi program az Atatürk parkban kezdődik, ami azért is érdekes, hiszen Musztafa Kemal Atatürk a modern török állam megteremtője volt, és nincs tudomásom az azeri jótetteiről. Később persze kiderül, hogy az Atatürköt Azerbajdzsánban is nagy tisztelet övezi, a róla elnevezett park pedig egy elegáns, számos kerthelyiség számára kialakított találkozóhely. Az azeriek egyébként is szeretik kényelmesen indítani a napot, talán ezért is maradnak késő estig serények.
A török és az üzbég kollégával együtt a park egyik éttermébe terelnek, ahol már javában ismerkednek a találkozóra érkezők, akiknek hosszú asztalok mellett terítenek a napindító reggelihez. „Még egy reggeli!” – gondolom magamban, ami azért annyira nem megterhelő, hiszen mindenki kedvére eszegethet az asztal közepére helyezett többnyire könnyű falatokból, teázni pedig egész nap lehet. Ennél sokkal nagyobb kihívást okoz a találkozó sajátossága, miszerint a falatozás közben minden meghívott néhány gondolatot mond magáról, cégéről, terveiről, s amelyből mi sem maradhatunk ki. A korábbi tapasztalatok alapján erős kétségeim vannak, hogy az angolul elhangzó mondataim célba érnek, ugyanakkor abban biztos lehetek, hogy mondjak is bármit, az elmondottak hatására nem rohanják meg a Magyar Hírlap honlapját. A sikeres felszólalást persze nem nehéz elérni, elég Hegyi-Karabahot említeni a lelkes tapsok kiváltásához. Persze, saját céljaik fontosabbak, így később sem rohannak le érdeklődésükkel.
A majd egy órán keresztül zajló étkezés végére megérkezik Ramiz, így megnyugodhatok, hogy nem veszek el az ismeretlen törökös szavak tengerében. Irány a sajtóállamtitkárság, ahol a szombat ellenére is várnak bennünket, hogy médiumunkról beszéljünk, illetve a meghívásunk okaira is kitérjenek. A sajtótanács vezetője, az Azerbajdzsáni Írószövetség első helyettese, Resad Mecid fogad bennünket. Nem kell mélyebben meggyőzni, a Hegyi-Karabahban saját szemünkkel látottak önmagukért beszélnek, így ez alapján a nemzetközi sajtóban meg nem jelent valóságot nyugodtan megírhatjuk, és az örmény megszállás idején elkövetett pusztításokat, továbbá az azóta bekövetkezett újjáépítést szemléltethetjük.
A kellemes, barátságos beszélgetést követően már egy igazán hivatalos helyre visz az út, a menekültügyi hivatal elnöke, Rövshan Rzayev fogad, aki a látottak mögött megbújó számokkal ismertet meg bennünket. A helyiek a nemzetközileg elismert nyolcszázezer azeri menekült számát egymillióra teszik. Az államtitkár a számukra nyújtott segítségekről beszél, amely az elhelyezésüktől, a foglalkoztatásuk megszervezésén át a hazatérésükig, illetve a kihalttá tett térség élhetővé tételéig mindenre kiterjed, hiszen nem elég a lerombolt házak helyett újakat építeni, munkahelyeket is kell teremteni, ami még bonyolultabb kihívás. Mindezt reményeik szerint jelentősen segítheti, hogy a kelet–nyugati kereskedelmi forgalomban meghatározó „selyemút” egyik azeri szálát a térségen vezetik majd át, és a feltűnő gyorsasággal épülő autópálya hatalmasat lendíthet a térség gazdasági lehetőségein, ahol százhúsz települést terveznek építeni. Az állami felelősségvállalás pedig azután is folytatódik, hogy valaki már beköltözött hegyi-karabahi otthonába, mert minden hazatérő negyven dollárt kap, függetlenül attól, hogy van-e munkája, kap-e más jellegű támogatást vagy nyugdíjat. Óriási összegeket fordítanak a beruházásokra, illetve a visszatelepülőkre, éppen ezért különösen fontos számukra az olyan támogatás, amit Magyarország nyújt az egyik település, Soltanli újjáépítése során.
A kora délutánba nyúló programsorozat a Modern Média központjában folytatódik, amely a gondosan felújított bakui várban található. Nem csupán a szerkesztőség bemutatása a cél, ide érkezik hamarosan az ifjú pár, amelynek a lakodalmára is hivatalosak vagyunk. A menyasszony ugyanis a Modern Média munkatársa, és a szertartások sorához tartozik, hogy itt nyújtanak át neki egy rubent, amely eredendően az arc eltakarására szolgált, ám napjainkban inkább sálként használják, illetve a fiatalok kezeit köti össze. A nő fejére tesznek továbbá egy babkéket, azaz egy fejdíszt, míg a férfi egy asztrahán szőrből készült kalapot kap. Mindezt a vár főutcájában elhelyezkedő szerkesztőség bejárata előtt adják át az ifjú pár és az arra járó turisták hatalmas örömére. A ceremóniát követően a fiatalok a szertartás további kihívásai felé indulnak, mi pedig egy közeli kávéház felé vesszük az irányt, ahol a hagyományos berendezések között a teljes olasz kávékínálatból is válogathatunk, amely a folyamatos teázgatás mellett igazán üdítő.
A beszélgetés után szabadprogramot kapunk, és ezt kihasználva a késő nyári, ám a napon még mindig izzasztó melegben Ramiz ízelítőt ad Bakuból. A vár impozáns tornyainak, épületeinek felfedezését követően a főváros sétálóutcáján keveredünk bele a forgatagba, amely kísérőm szerint kora délutáni csendes időszakát éli, az igazi tömeg természetesen este lepi el a belvárost. A szovjet időkben épült metróval a bakui öbölbe is lenézünk, amelynek több kilométeres sétánya már az európai építészeti irányokat követi, és ahonnan pazar kilátás nyílik a városra. Mivel a tengeröblöt félkörívben dombok veszik körbe, különleges módon Bakut nem egy magasabb pontról, hanem a legalacsonyabbról lehet a legjobban áttekinteni, mintha egy gigantikus színház színpadán állnánk. A főváros mindkét szélén modern, egyedi formájú felhőkarcolók keretezik a képet, amelyek kereskedelmi központoknak, cégek irodáinak adnak helyet, míg a tengerbe nyúló szirten egy ugyancsak modern, a sydney-i operaház sajátos utánérzéseként megvalósított kulturális központ helyezkedik el.
Észrevétlenül szalad az idő, így aztán sietni kell, hogy a lakodalomba indulás előtt még egy frissítő fürdőre is időm maradjon. Kapkodni azonban nem kell, mert Elshad is később érkezik a megbeszéltnél.
Úgy tűnik, egy azeri lakodalomról nem lehet elkésni!
Annak ellenére sem sikerül a késés, hogy a szombat kora esti forgalom olyan Bakuban, mint egy péntek délután Budapest belvárosában, így aztán döcögve araszolunk át a dugók sorozatán. Egy főút melletti rendezvénycsarnok ad otthont a lakodalomnak, ahol már az örömszülők fogadnak, a külföldi vendégeknek pedig extramosoly jár. A hatalmas terem két oldalán foglalnak helyet a vendégek, míg a táncparkett végében helyezik el a vőlegényt és a menyasszonyt. Már az ifjú pár megérkezése előtt megkezdődik a falatozás, amelyhez a birka minden nemesebb részét megsütik különböző formában. A saslikszerű feldolgozás és a darált húsra épülő miccs a legjellemzőbb; szerencsére a birka feje és különösen a szeme nem landol az asztalon. Kiegészítésként a jellegzetes azeri pita mellé mindenféle zöldséget, gyümölcsöt és sajtot kínálnak.
Az ifjú párt nagy ováció fogadja, majd indulhat a buli, kezdődhet a tánc, amelyhez az első két órában kizárólag azeri modern dalokat játszanak, ugyanakkor a hagyományokat követve a férfiak, illetve a nők külön körben ropják. A széles karmozdulatokkal kísért táncolás sokban hasonlít a székelyes csűrdöngölőhöz. Amikor már minden lelkes mulatozó nehezen emeli a lábát és veszi a levegőt, akkor hosszabb szünet következik, amikor a vendégsereg egyesével áldásokkal árasztja el a fiatal párt. Mi sem maradhatunk ki, de igazából nem sokan figyelnek az elhangzó szavakra, inkább csak a szünet tartalmas kitöltését szolgálja. Az utolsó jókívánságokat követően a menyasszonyi trónust az asztal elé helyezik, így akiben még maradt mondanivaló, az eltáncolhatja, mert itt nincs menyasszonytánc, helyette a vendégek táncolnak az ifjú arának. Az utolsó lépéseket követően a menyasszony beáll a női tánckar közepére, és együtt ropja a meghívottakkal, majd fokozatosan a férfiak is bekapcsolódhatnak a körbe, és amikor már kicsivé válik a terem, akkor beindul a nálunk is jól ismert vonatozás.
Pontosan nem derül ki, hogy meddig is tart a mulatozás, a nyugatiasra váltó zeneszámokat még egy ideig élvezzük, majd éjfél körül távozunk a lakodalomból. Mindez azért is megnyugtató, mert hajnali háromkor már felszáll a Budapestre tartó gépem. A meglepetésekből azért az utolsó pillanatokra is marad. A repülőtérre Elshad fuvaroz ki, aki összeszedi minden angoltudását, hiszen teljes csendben oly kínos lenne a félórás út, és elmondja, hogy a fia Budapesten jár egyetemre, sőt maga is járt már fővárosunkban. Ha nem is zökkenőmentesen, de meglepően sok mindent árul el magáról, így beszélgetésünk még a reptéren is addig folytatódik, amíg csak elkísérhet. Ennek köszönhetően pedig ő játszotta a rejtélyes Azerbajdzsán utolsó felvonását.
