Annak, hogy hogyan reagálunk a sajátunktól eltérő érvekre vagy véleményekre, komoly következményei lehetnek, legyen szó akár egy barát vagy családtag közötti veszekedésről, akár egy munkahelyi kollégával való makacs vitáról. Valószínűleg mindannyiunkkal előfordult már olyan eset, amikor minden érintett úgy gondolja, hogy neki van igaza, és a dolgok egyszerűen nem vezetnek sehova. Egy új pszichológiai tanulmány szerint ezt a helyzetet egy újonnan kitalált előítélet, az „információ megfelelőségének illúziója” okozhatja, amikor az emberek hajlamosak azt feltételezni, hogy minden szükséges információval rendelkeznek egy álláspont kialakításához vagy egy érveléshez, még akkor is, ha nem így van.
Amikor a dolgok valóságtartalmának megértéséről van szó, az emberek eléggé rosszul teljesítenek. Különböző előítéletekkel rendelkezünk, amelyek elmossák a határokat a között a feltételezésünk között, hogy hogyan gondoljuk, a dolgok milyenek és hogy azok valójában milyenek.
A pszichológusok például tudják, hogy az emberek alapvetően azt hiszik, hogy a saját személyes, szubjektív nézeteik a valóság objektív megértését képviselik, és hogy ezek a nézetek alkotják a konszenzust. Ez a naiv realizmusnak nevezett jelenség mindenféle problémát okozhat, amikor megpróbálunk eligazodni a különböző nézőpontok között. Ha az emberek nem értenek egyet velünk egy témában – például az abortuszhoz való jog, az izraeli–palesztin viszony vagy az éghajlatváltozás kérdésében –, akkor könnyen előfordulhat, hogy elutasítjuk őket, mert vagy rossz információkra támaszkodnak, vagy nem akarnak vagy nem képesek logikusan gondolkodni, vagy csak a saját előítéleteiknek engednek.
Röviden, az agyunk megnehezíti számunkra, hogy mások nézeteit helyesnek tekintsük, de a naiv realizmus nem az egyetlen kihívás, amelyet le kell küzdenünk. Az Ohio Állami, a Stanford Egyetem és a Johns Hopkins Egyetem kutatói most egy további előítéletet vetettek fel, amelyet „az információ megfelelőségének illúziójának” neveznek. Ez az új torzítás arra készteti az embereket, hogy azt feltételezzék, elegendő információval rendelkeznek ahhoz, hogy megértsenek egy helyzetet és helyes döntéseket hozzanak, holott gyakran nem tudhatják, hogy mit nem tudnak.
„Szókratésztől Rumsfeldig az emberek gyakran elismerik, hogy sok mindent nem tudnak – magyarázzák tanulmányukban a kutatók. „Azt állítjuk, hogy egy másik alapértelmezett beállítás – hasonlóan a naiv realisták azon feltételezéséhez, hogy objektív valóságot látnak –, hogy az emberek nem számolnak az ismeretlen tényezőkkel”.
Ez a kudarc azt eredményezi, hogy az emberek magabiztosan navigálnak a szociális világukban, feltételezve, hogy minden szükséges információval rendelkeznek, véleményt alkotnak, és megerősítik az értékeket és viselkedéseket anélkül, hogy megkérdőjeleznék, mennyi mindent nem tudnak.
„Például – magyarázzák a kutatók – sok sofőr beáll már egy Stop!-táblánál az első autó mögé, hogy aztán bosszankodjon, amikor az az autó nem halad tovább. A sorban álló autók vezetői azt feltételezhetik, hogy elegendő információval rendelkeznek a dudálás indoklásához. Amint azonban egy babakocsiját a kereszteződésen át toló anya tűnik fel, kiderül, hogy nem rendelkeztek olyan fontos információkkal, amelyekkel az első sofőr rendelkezett.”
Ebben az esetben a második sofőr abban a feltételezésben cselekszik, hogy elegendő ismerettel rendelkezik ahhoz, hogy indokolja a másik autóra való dudálást, de téved.
Ez egy triviális példának tűnhet, de megtestesít egy olyan jelenséget, amely politikai vitákkal vagy más személyes kapcsolatokkal kapcsolatos komolyabb helyzetekre is kihathat.
Hogy bemutassák ezt a sajátos elfogultságot és hogy miben különbözik a naiv realizmustól, a kutatók 1261 amerikait kérdeztek meg a Prolific online platformon keresztül. A résztvevők elolvastak egy cikket egy fiktív iskola vízhiányáról. Az egyik csoport egy olyan cikket olvasott, amely érveket kínált amellett, hogy az iskolának miért kellene egyesülnie egy másik iskolával, míg egy másik csoport egy olyan cikket olvasott, amely csak arról szólt, hogy miért kellene az iskolának különállónak maradnia, és reménykedett a probléma megoldásában. Ezután a kontrollcsoport elolvasta az összes érvet, amely az iskola egyesülése vagy helyben maradása mellett szólt.
A csoport megállapította, hogy az első és a második csoportban – az egyesülést és a különmaradást pártolók – a legtöbben úgy vélték, hogy elegendő információval rendelkeznek ahhoz, hogy döntést hozzanak az iskola jövőjéről. Ezzel szemben a kontrollcsoportnak csak mintegy 55 százaléka vélte úgy, hogy az iskolának egyesülnie kellene egy másikkal. Azok, akik feleannyi információval rendelkeztek, jobban bíztak abban is, hogy mások is ugyanazokat az ajánlásokat teszik, mint ők.
„Ez a tanulmány konvergens bizonyítékot szolgáltat arra, hogy az emberek feltételezik, hogy megfelelő információkkal rendelkeznek – még akkor is, ha a releváns információk fele hiányzik, vagy ha egy fontos szempontot kihagynak. Továbbá mérsékelten magas szintű kompetenciát feltételeznek ahhoz, hogy az információk tisztességes, gondos értékelését elvégezzék a döntéseik meghozatalakor” – magyarázta a kutatócsoport.
Érdekes módon a kutatás azt is kimutatta, hogy egyes résztvevők hajlandók voltak megváltoztatni az álláspontjukat, amint megismerték az érvek másik felét. Miután ezek az emberek megkapták az érvek többi részét, az eredmények hasonlók voltak a kontrollcsoport által kifejezettekhez: körülbelül 55 százalékuk az összevonás mellett, 45 százalékuk pedig a maradás mellett foglalt állást.
Az eredmények azt mutatják, hogy az információkészlet megosztása nagyobb egyetértéshez vezethet. Azt is mutatja, hogy az információ megfelelőségének illúziója bizonyos fokú önismerettel leküzdhető.
„Bár az emberek nem tudhatják, hogy mit nem tudnak, talán bölcs dolog azt feltételezni, hogy néhány releváns információ hiányzik – vonja le a következtetést a csapat. – A bámulatos polarizáció és a kétes információk világában ez az alázat – és a megfelelő kíváncsiság arra vonatkozóan, hogy milyen információk hiányoznak – segíthet abban, hogy jobban átlássuk mások nézőpontját, mielőtt ítéletet mondanánk róluk.”
