Vajon megünneplik-e még Baranyában, Békésben a Független Kisgazdapárt születésnapját? Összejönnek-e a nagybajuszú atyafiak csizmában, fehér ingben, pörge kalapban és felemlegetik Szabó Istvánt, aki miniszterségig vitte, Tildy Zoltánt, a református lelkészt és köztársasági elnököt? Eckhard Tibort, a Szent Grált kutató Lancelot lovagot, a GULAG-on meggyötört Kovács Bélát, a karácsonykor megölt Zsilinszky Endrét, a megzsarolt Nagy Ferencet, s mind a többieket, akik fontos részei voltak a magyar történelemnek. Még azok is, akik aztán itt a közelmúltban bohózattá változtatták a párt történetét és el is tűntek a sűrű ködben.
Október 10-én alakult meg a Független Kisgazdapárt 1930-ban, de korántsem ekkor jelentkezett először a kisgazda-mozgalom Magyarországon. Nagyatádi Szabó István volt az a parasztember, aki már 1909-ben megalakította az első kisgazda pártot. A parasztság érdekképviseletéről volt szó, de maga Szabó István is úgy gondolta, hogy a „paraszt” megnevezés sokakban lekicsinylő képzeteket kelt. S ha belegondolok mennyit ártottak és ártanak a mai napig is, akik ezt a szót degradálóan használják! A sekélyes magyar kávéházi „kabaré” poénjai itt röpködnek a mai stand-up-világban is. A paraszt a bunkó, a tahó, a tufa szinonimája számukra. Függetlenül történelmi korszakoktól, politikai rendszerektől. Hát persze, mert a valódi bunkók minden rendszerben megtalálják az érvényesülési lehetőséget.
A Nagyatádi-féle kisgazdapárt az első világháború utáni első kvázi szabad választáson abszolút többséget szerzett! Megtelt a parlament egyik karéja csizmás, mellényes, nyakkendő nélküli kisgazdákkal, akik biztosították a trianoni keretek közt az államforma helyreállítását és a politikai intézményrendszer hozzáillesztését a megváltozott helyzethez. Szabad királyválasztók voltak, elvetették a legitimizmust, tudták, hogy a politikai stabilitás feltétele a gazdasági talpra állásnak, s ezáltal a kisgazda-társadalom megerősödésének is. Ezért kötöttek szövetséget Bethlen Istvánnal, ezért egyesültek a Keresztény Nemzeti Egység Pártjával, ezért hozták létre az „egységes pártot”, amely biztosította a Trianon utáni helyzetben a politikai stabilitást. Cserébe elérték a legfontosabb céljukat, a földreformot.
Sokat szidták azt a reformot, s talán lehetett volna egy kicsit nagyobb léptékű is, de a stabilitást feltétlenül szolgálta. Csaknem félmillió ember kapott földet vagy házhelyet, esélyt a megélhetésre, életcélt a falun, s ugyanakkor nem számolták fel a nagybirtokot, amely képes volt a modernizációra, piacra termelni, az export révén erősíteni a magyar gazdaságot. Ehhez kellett, hogy maradjanak nincstelen százezrek a falvakban (cselédek, zsellérek), akik a nagybirtokon dolgoztak, és kellettek az újdonsült kisgazdák is, akik néhány holdról nem tudták ellátni a családjukat, ezért napszámban dolgoztak a nagybirtokon. Nehéz volt innen továbblépni, de szorgalommal, jó házassággal, takarékossággal, vállalkozási szellemmel, szerencsével sikerülhetett. Volt sok jó példa, de volt nagy szegénység is az ország egyes területein. Hosszú távú hatásként nagyon ártalmas volt az „egyke”, ez az életellenes önszabályozás, nehogy tovább aprózódjon a „birtok”.
Ha a nemzetközi viszonyok kedvezőbbek, jobban is alakulhatott volna. Továbbfejleszteni a földreformot. Állandóan napirenden volt. Sürgették minden oldalról, Gömbös Gyula is, a szociáldemokraták is, mindenféle nemzeti szocialisták és a liberálisok is. De jött a világválság. Gazdasági válság, politikai válság, társadalmi válság. Hozzánk is elért. Forrongott a világ. Amerikától Németországig, a Szovjetuniótól Spanyolországig, Kínától Japánig szinte érezhető volt a pernyeszag. Kezelni igyekeztek a helyzetet. Az állam beavatkozása a gazdaságba megváltoztatta az Egyesült Államokat és Nyugat-Európát, Olaszország és Németország egészen szélsőséges utakra tévedt, a Szovjetunió hatalmas terveket kovácsolt a világuralomra. Leginkább egy megoldás látszott a kivezető útnak: a háború. Istenem! De szánalmas, hisz most is itt tartunk!
Így alakult újjá a kisgazdapárt, immáron hangsúlyozva függetlenségét a kormánypárttól. Ellenzéki párt lett a Független Kisgazdapárt, kicsit idejétmúlt ragaszkodással a bázishoz – a parasztsághoz –, igaz kiegészítve a polgárság képviseletének igényével is. Első vezetője Gál Gaszton volt, akivel sokat gúnyolódtak, hogy hatszáz holdja van, miféle kisgazda az? Magának a kormányzónak is csak hétszáz holdja volt. Hiába védekezett Gál Gaszton, hogy annak nagy része nádas a Balatonban, az áttörés nem sikerült. A párt vezetője hosszú ideig Eckhard Tibor volt, amolyan Lancelot lovag, aki beleszeretett Hungáriába, de az nem viszonozta a szerelmét – azért incselkedett kicsinyét –, így hát fölös energiáit párbajokban és szervezkedésben vezette le. Minden ő akart lenni: fehér bőrbetétes lakkcipőjében, angol úri eleganciájával, européer stílusával akart Dózsa György népének élére állni. Nem sikerült, mint ahogy a Független Kisgazdapárt sem tudott felnőni a váltópárt státuszába, esélye sem volt ebben a helyzetben leváltani a kormánypártot.
Sir Lancelot aztán kilovagol Perzsiából, egyenesen Amerikába, itthon meg szépen elfelejtették. Feladata az lett volna, hogy Amerikában elismert magyar emigráns központot (kormányt?) hozzon létre, de ezt pár hónap után már sem ott, sem itthon nem gondolták komolyan. A kisgazdapárt viszont átvészelte a háborút. A német megszállók, nyilasok nyomorgatták, Zsilinszky Endrét ki is végezték, a párt vezetése így került Tildy Zoltán református lelkész, Nagy Ferenc és Kovács Béla húszholdas gazdák és Varga Béla katolikus pap kezébe. Nem volt ez egy acélos csapat, de a második világháború utáni helyzetben – szovjet megszállás – a kisgazdákhoz csatlakoztak nagyon komoly szellemi képességekkel felszerelkezett csoportok is. Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, B. Szabó István, Vásáry István és József, Futó Dezső és sokan mások. Így jött össze az 1945-ös megint kvázi szabad választáson az újabb abszolút többség. Ötvenhét százalék. Nem volt viszont olyan szövetséges, mint Bethlen István, vagy a Keresztény Nemzeti Egység Pártja. Ezek is elvették a húszas években a kisgazda mozgalom élét, de a magyarság érdekében tették. Hogy életképes, világos célokkal rendelkező, fejlődő, Európába illeszkedő magyar államot alkossanak a trianoni csonkból.
Most olyan szövetségesek voltak, mint a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt. Ezek hárman, mint „Baloldali Blokk”, három év alatt felfalták a kisgazdapártot. És ezzel a magyar demokráciakísérletet is. Magyarország nem nyerte vissza – az 1956-os pillanattól eltekintve – a szuverenitását egészen 1991-ig. Csináltak földreformot, majd kollektivizálást, amellyel olyan társadalmi károkat okoztak, amelyeket már jóvá tenni nem lehet. Kisgazda mutatóba maradt. Ahogy polgár is. Ezen segíteni csak egy egészen új politikai, gazdasági és tulajdonjogi szerkezettel lehet. Elkezdeni valami egészen újat, ami visszavezeti az embert a természethez, a valós értékekhez, az ottani morális állásponthoz. Azaz egy gyökeresen új világnézethez. Egy filozófia- és ideológiamentes világnézethez, ahol minden pillanatban ahhoz alakítjuk ki a viszonyunkat, ami maga valóság. A dolog maga.
A kisgazda-mozgalom utolsó rezgéseinek tanúi voltunk a rendszerváltoztatáskor és még a huszadik század végén is. Méltatlanul bukott el az ügy, még méltatlanabbul a párt. Én azért jó érzésekkel emlékezem meg az igazi kisgazdákról. Nagyapám fotóját nézem, aki ennek a pártnak tagja volt, s a választások idejére néhány hónapra internálták 1945-ben. Ezt megúszta, utána a kuláklistát, kitelepítést nem. Itt áll az udvaron, gyönyörű fekete lovat tart a zablájánál fogva. A bajusz, a kalap, a fehér ing és a mellény tökéletes. A magas kőfalon túl fiatal lány áll, nézi a jelenetet. Ki lehet? Talán az édesanyám? Mire gondolhatott? Csillog a ló szőre, vajon mi volt a terv? Miről álmodott az öreg. Nagy győzelemről a pesti lóversenypályán. Talán Bécs és Párizs? Álomnak szép volt!
A szerző történész
