„A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött a sikátorokkal.” Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének kezdő mondatai ezek. Mihály nászúton van Erzsivel, a tehetős exférjtől elcsábított feleséggel, s Róma felé közeledve, minden városban egyre inkább meggyőződik róla, hogy nem őt keresi. S hogy nem is Olaszországban van, hanem nászúton. Olaszországot „a felnőtt dolgok” közé tette, még nem készült fel rá, és titokban félt is tőle, „mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől”. Nem készült föl a felelősségre sem. Gyáva megoldást talál – bár véletlennek tűnik –, mikor leszállva egy kávéért, eltéveszti a vonatot. Erzsi egyedül utazik tovább Rómába, Mihály Perugia felé. Itt kezdődik igazi útja: kénytelen szembenézni múltjának démonaival. – Nem erről akartam írni, mégis itt kötöttem ki végül. Elmondom, hogyan.
Aktuálissá vált könyveim közt lapozgatok – mind régebbi könyv. Nemcsak az lehet időszerű, amit még nem olvastam, de az is, amit újra kell olvasnom. Állítólag Schopenhauer mondta, hogy azok a könyvek, melyeket nem érdemes újraolvasni, arra sem voltak méltók, hogy először a kezünkbe vegyük őket. Umberto Eco Loana királynő titokzatos tüze című képes regényét említettem a minap egy előadáson, szöveg és kép viszonyáról beszélve, s hogy itt a gyermekkor képei – melyek valóságos képekként a fiktív szöveg részei lettek – miként segítik a személyes múlt visszaszerzését egy kóma utáni emlékezetvesztés miatt keletkező fehér foltokat megszüntetve. Az antikvárius mindent tud, amiről olvasott – a „szemantikai memóriájában tárolt kulturális információk” mennyisége lenyűgöző (a címet is egy iskolai ponyvától kölcsönzi) –, csak azt nem tudja, hogy ő kicsoda, és nem emlékszik semmire, ami része a személyes életének.
Szerettem volna újraélni azt a folyamatot, ahogy a hős identitásának visszaállítása közben megváltozik a történelem. Azt a kérdést is fölveti ez, hogy milyen viszonyban van egymással az identitás és történelem; hogy a történetvesztéssel vajon elveszítjük-e azonosságunkat; hogy azonosságunk (énünk) feladásával érdektelenné válik-e a múltunk. Ahogy összekeverednek a valódi gyermekkor eseményei és a gyermekkori olvasmányok szereplői, ahogy a rekonstruált élettörténetbe belépnek a fantázia alakjai. A háború nem ugyanaz a háború, a szerelem nem ugyanaz a szerelem. Abszurdnak tűnik, mégsem meglepő, mert minden rekonstrukció valaminek a dekonstrukciója is.
Később olvasom újra (de már pusztán azzal beléptem a világába, hogy értelmező módon gondoltam végig az egykori olvasmányélményt), s Milan Kundera tematikus esszékötetét, A regény művészetét veszem le helyette a polcról. Emlékeztem belőle egy matematikai képletre – persze nem magára a képletre, hanem arra, hogy szerepel benne ilyen –, ráadásul Beethoven zongoraszonátáinak és vonósnégyeseinek architektonikus tökélyét, a tartamok változatosságát taglalva említi Kundera élete első hanglemezét, Bach négyzongorás concertóját, Vivaldi témájára. A téma, a zongora és a zenekar, majd a négy zongora párbeszéde, az akkordsorozat és a téma viszonya, a tartamok merész aszimmetriája az arányok matematikai szépségét idézi.
A zenei építkezésből tanulta meg a regényszerkezet művészetét (vallomása szerint jóval erősebben vonzotta huszonöt éves koráig a zene, mint az irodalom). Azt tanulta például, hogy a tempót meghatározza egy adott rész tartamának és az elbeszélt esemény valóságos idejének a viszonya, hogy a tempó változása az érzelmi hangulat változásait is magában foglalja. A Tréfa „geometriája”, Az élet máshol van ütemezése, zenei építkezése, A lét elviselhetetlen könnyűségének pianissimóra és adagióra tervezett kifutása – tehát a szerkezet maga képes befolyásolni a cselekmény alakulását. S ebben nem kell félni a „valószerűtlen” ábrázolásától sem, nem kell attól tartani, hogy a modern regényíró is Cervantes örököse.
Itt megállok. Nem csak azért, mert arra gondolok, hogy az ilyen „luxusra” ugyan ki volna kíváncsi, mint a fikció identitásteremtése vagy a regény zenei szerkezete. Hiába mondogatja a szerkesztőm, hogy a szellemi igényességet vagy az elmélyülés iránti óhajt csak úgy lehet elvárni, ha fölkínáljuk ennek a lehetőségét is. Megállok azért, mert a Rádiószínház éppen a Szerb Antal 1937-ben írt regényéből készült hangjátékot adja. Elő a könyvet, ki tudja, hányadszor kezdem újraolvasni?! S már nem emlékszem, mikor kerültek bele a felkiáltójelek és aláhúzások, pedig hasznos volna, mert rekonstruálhatnám, hogy akkor épp milyen emberi kérdések foglalkoztattak. Ezekből szemelgetek és csak néhány szóban reflektálok rájuk.
„Erzsi rég tudta, hogy nem érti meg Mihályt, mert Mihálynak titkai vannak, amelyeket önmagának sem vall be, és Mihály nem érti meg őt, mert eszébe sem jut, hogy önmagán kívül más ember belső élete iránt érdeklődjék.” – Aki tehát csak magával foglalkozik, az soha nem fog szembesülni saját titkaival, mert a másik ember bensőjében van ott az a tükör, amelyben megláthatná az igazi énjét?
„Úgy éreztem, hogy becsapom őket [a két Ulpius-testvért] . Mert ami nekik természetes szabadság volt, nekem nehéz, görcsös lázadás.” – A szabadság eme viszonylagosságáról minden életkorban (és minden világképpel) más jut az ember eszébe. Hogy a lázadás lehet szükségszerű, de illúzió is; hogy a legnagyobb szabadság a korlátok felismerése; hogy a szabadság nem ugyanazt jelenti mindenki számára, ezért nem kényszeríthető rá senki másra valakinek a szabadságképe.
„Mindent elviselek, csak a jóságot és a megbocsátást nem.” – Vajon nem ezért történt a keresztre feszítés? Nem ezért vetik farkasok elé az ártatlanokat, üldözik a keresztyéneket, nevetik ki a hétköznapi hősöket és káromolják az igazmondókat? Végül még csak ennyit: „Megszökni nem lehet.” – Maradni kell, megerősödni. Utazva maradni kell, megmaradni, akár könyvek között is.
A szerző irodalomtörténész
