Örvendetes, hogy témánkra ismét ráterelődött a figyelem. Azért adtuk a „kitörési pontok” címet, mert a megvalósítható feladatokra fókuszálunk. A bonyolult okfejtések a szakemberekre tartoznak. A napilap-olvasót inkább az összegzés, a megoldások foglalkoztatják.
Az elmúlt évtizedben hatalmasat lépett a kormány, és pár év alatt a családbarát politika nemzetközi élvonalába került. Sokakkal egyetértve óriási veszteség, hogy Novák Katalin már nem tudja folytatni az elkezdett munkát, hiszen ő nemzetközi szinteken is képes volt képviselni az ügyet, amely egy ilyen kis országon belül aligha kezelhető. Ráirányította a nemzetközi közvélemény figyelmét arra, hogy a demográfiai válság nemcsak népességcserével, de belső erőforrásokból, a családok támogatásával is kezelhető lehet. Elment a falig, de ő sem hagyhatta figyelmen kívül a globális gazdasági verseny körülményeit.
Ahogy erre előző írásunkban rámutattunk, a demográfiai paradoxon lényege, hogy miközben az ország versenyképessége – vagyis a globális gazdasági világrendbe való beilleszkedési kényszer – megköveteli a munkaerő minél szélesebb körű foglalkoztatását, a jövő generáció felnevelése hasonlóan idő-, és erőforrás-igényes munka.
Az unióban több országban kísérleteztek azzal, hogy a családi feladatok jelentős részét kiszervezték intézményekbe („svéd modell”). A marketingcél mögött (a nők kibontakozása) a valóságos cél a nők munkahelyekre terelése volt, mert ez növelte hatékonyan a társadalom versenyképességét. Ez a felgyorsított versenyképesség-növelési minta érvényesült az 1950-es évektől Japánban, majd Dél-Koreában, és miközben – gazdasági téren – teljes sikerhez vezetett, a demográfiai következmények csak az elmúlt évtizedben jelentkeztek. A „svéd modell” kísérlet is hasonló eredményeket hozott: az átmeneti növekedést erőteljes termékenységcsökkenés követte.
A demográfusok mostanában kezdik felismerni, hogy erős összefüggés található a női foglalkoztatás és a termékenység között. Az OECD-tagállamokat érintő kutatás már feltárta, hogy a termékenységi ráta folyamatos csökkenésében fontos szerepet játszott a nők munkaerőpiaci részvételének növekedése. Amikor az OECD-tagállamok termékenységi rátája 3,3 volt (1960), a nők munkaerőpiaci részvétele nem érte el az ötven százalékot.
Számos vizsgálat szerint a legerőteljesebb népességfogyást a világon a volt szovjet blokk országai szenvedik el. A nyugati és a keleti országcsoport történetében – demográfiai szempontból – van egy jelentős különbség. Nyugat-Európában a nők munkába állítása lassú folyamat, amely ma is tart, nem érint minden társadalmi csoportot, miközben a foglalkoztatás jelentős mértékben csökkentett munkaidőben történik. Ezzel szemben a szovjet blokkban ezt két évtized alatt végigvezették minden társadalmi rétegen, nyolcórás munkakörökkel.
Magyarországon például 1948 és 1980 között több mint egymillió fővel bővült a női foglalkoztatás, a munkaképes korú nők 82 százaléka volt foglalkoztatott, és a fejlett piacgazdaságokét messze felülmúlva elérte a demográfiailag lehetséges maximumot. 1990-ben ez húsz százalékkal haladta meg az Európai Unió átlagát. Ez idő alatt bezuhant a születésszám, a nagycsaládok száma töredékére csökkent, és megugrott az abortuszok száma (1958–1973 között több abortusz volt, mint születés). A volt szovjet blokk országaiban hasonlóképpen megfigyelhető erőteljesebb demográfiai hanyatlásnak okait és a krízis kezelésének lehetőségeit valószínűleg itt kell keresnünk.
A demográfusok (akarva-akaratlan?) mégis figyelmen kívül hagyják ezt az összefüggést, és persze enélkül se hiteles magyarázatot, se terápiát nem találnak, csak széttárva kezüket a „korszellemre” hivatkoznak.
További tévedések forrása, hogy a legtöbben csak a kurrens statisztikai adatok elemzésével foglalkoznak és az intézkedések hatását közvetlenül a felnőtt populációra vetítik (például az adó-visszatérítés vagy a csok stb. hatása a születések számára). Ma még kevesen veszik figyelembe, hogy a konkrét szülőképes korosztály mentalitását hogyan befolyásolják azok a családi és kisgyermekkori szocializációs folyamatok, amelyek felnövekedését meghatározták. Ez a tényező pedig – a pszichológusok szerint – nemcsak hogy erőteljesen jelen van a felnőttek kötődési és utódgondozási képességeiben, hanem transzgenerációs örökségként is tovább él. Egyre többen kezdik észrevenni ezt a, nyilvánvaló összefüggést is.
Milyen transzgenerációs hatásokról beszélünk? Néhány példa:
– Amíg az ötvenes-hatvanas években született generációk még kilencven százalékban, utódaik már csak ötven százalékban kötöttek házasságot, megduplázódott a válások száma, az unokáik fele meg sem született.
– A testvérek száma kettő-háromról nulla-egyre csökkent.
– A veszélyeztetett kiskorúak száma ötvenezerről négyszázezerre nőtt.
– A fiatalkorú elítéltek száma nyolcezerről tizenhatezerre nőtt.
– Gondolkodásukban megjelent a félénkség, az önbizalomhiány, a felelősségvállalás hiánya stb.
– Jövőképükben a család szerepét átvette a karrier.
– Elmagányosodtak, egészségi állapotuk romlott, a függőségek száma növekedett.
– Társadalmi szinten pedig mindennapi tapasztalat a bizalom, a tolerancia, az empátia, a kölcsönös tisztelet (az érzelmi intelligencia) eróziója – a vidámság, a segítőkészség, az őszinteség hiánya.
Amennyiben elvonjuk a „munkaerő minőségi újratermeléséhez” szükséges feladatoktól az erőforrásokat, három-négy generáció alatt a társadalmi tőke tömeges leépülését idézzük elő, és a képességhiányos munkaerő miatt leszakadó pályára állítjuk a gazdaságot és az országot.
Ez a soktényezős folyamat
– fenntarthatatlan adó-, társadalombiztosítási és nyugdíjrendszert eredményez;
– deformálja az értéktermelési folyamatokat;
– válságban tartja a gazdaságot és a társadalmat egyaránt;
– hosszú távon felemészti, felszámolja a felhalmozott javakat és a kultúrát.
A demográfiai paradoxont úgy tudjuk sikeresen feloldani, ha kilépünk a progresszív ideológiai és gazdasági paradigmából (Tóth I. J.), amelyben a női „karrier” (munkavállalás) szemben áll a „kívánt gyermekek” világra hozatalával.
Társadalmunk – és ezen belül a versenyképes gazdaság – egészséges és dinamikus fejlődése érdekében az emberi erőforrás extenzív tömegtermeléséről át kellene térnünk az intenzív, személyiségfókuszú fejlesztésre, ahogy ezt a Magyar Nemzeti Bank évek óta szorgalmazza, és cikksorozatunkban is megkíséreljük fölvázolni. Egy új társadalomfejlesztési koncepcióra, „nagy stratégiára” volna szükség, amelyben az emberi tényező játssza a főszerepet.
Ferenc pápa megállapítja a Laudato si’ enciklikában, hogy egy olyan „összefüggő ökológiát” kell kidolgozni, amely a fenntartható fejlődés és a teremtés megőrzése érdekében nemcsak a környezeti vonatkozásokat foglalja magában, hanem az emberi, társadalmi és gazdasági dimenziókat is.
A „nagy stratégia” készítésekor azok a kérdések szorulnak átgondolásra, amelyek – az adott társadalmi feltételek között – a legértékesebb nemzeti vagyon, az emberi minőség optimális fejlődési körülményeit, fejlesztési szükségleteit tartalmazzák. Fekete Gyula gondolatait idézve (Éljünk magunknak?) nem tartható fenn az az álláspont, és berendezkedés, amelyben a beruházót (a gyermeknevelő családokat) kisemmizhetik azok, akik a beruházásban „akaratlagosan” nem kívánnak részt venni, viszont jogot formálnak annak minden hasznára, élvezetére, mondván, hogy a (mások által felnevelt) gyerek önző érdek, felelőtlenség vagy hobbi. Banyár József kiváló írása alkalmas koncepció lehet egy ilyen „nagy stratégia” részeként a gyermekekbe való befektetés megtérülésének újragondolására.
A felnőtt „munkaerő”, az „emberi tőke” mennyisége és minősége (a fejlett országokban) a nemzeti vagyon növekvő része, szemben az extenzív fejlődés állóeszköz – a közmű vagy a termőföld fókuszával. Ezt a gyermeket vállalók és tisztességgel fölnevelők teremtik elő, együttműködve a társadalom humán szektorával (iskolák, egészségügy). Ez az élő munkabázis a társadalom éltetője, fennmaradásának biztosítéka. Az erre fordított munkaórák nemcsak a személyes emberi élet kiteljesítésének egyik fontos eszközét jelentik, hanem a társadalom, a gazdaság és a kultúra eredményességének, versenyképességének és fennmaradásának biztosítékát jelentik. Abszurditás tehát „láthatatlan” munkának nevezni.
Az emberi minőség kialakulásának bázisaként a család fókuszba állítása a gazdaság fejlődésének is meghatározó eleme, a társadalmi tőke növelésének alapja.
A társadalmi tőke egyik alapeleme a bizalom, amelynek kialakulása – a pszichológusok szerint – csecsemőkorban, az anya-gyermek kapcsolatban történik. Az egészséges gyermeki lélek csak egy szoros és állandó kapcsolatban tud kibontakozni. Ha az édesanya az első évben a csecsemő rendelkezésére áll, olyan tulajdonságokat alakíthat ki benne, mint az úgynevezett ősbizalom, az empátia, a szeretetre való képesség, az istenhit, az együttműködési képesség vagy akár az utódgondozási képesség. Ez a képességrendszer – a pszichológiai kutatások szerint – egy transzgenerációs folyamatban öröklődik át a következő nemzedékekre.
Az ember csak akkor válhat a társadalom értékes tagjává, ha biztosítva vannak számára a csecsemőkorban kialakuló „szeretetre való képesség” kialakulásának feltételei, megtapasztalhatja ennek a mindent betöltő, érzékszervi élményeit. Ennek alapján fejlődhetnek ki benne azok az idegrendszeri képletek, amelyekkel később gazdálkodhat. Ha ezt elmulasztjuk, nagyon költséges – ha egyáltalán lehetséges – a pótlása, és súlyos társadalmi következményekkel jár a családok szétesésétől a legkülönbözőbb függőségek (alkohol, drog, szex stb.) és társadalmi anómiák kialakulásáig.
A társadalom egészséges fejlődéséhez tehát nélkülözhetetlen feltétel a kisközösségek, a családok integritásának a fokozott védelme. Erdő Péter bíboros-érsek így fogalmaz: „Azt az értéket, amelyet a gyermekek vállalása, felnevelése jelent, nagyobb mértékben kell elismerni. Nem pusztán a demográfia kérdése ez, mert nem mindegy, milyen emberekből áll a társadalom: önző, kapcsolatokra képtelen, bizalmatlan emberekből, vagy olyanokból, akik egy szerető családban nőttek fel, és tudnak együttműködni egymással.”
Ceterum censeo: A magyar kultúrát csak a sokgyermekes családok és a HISZÜK (Hivatásos Szülők program) családi életpályamodell tudja megmenteni.
Ez a cikk a Magyar Közgazdasági Társaság Demográfiai Szakosztálya által szervezett kerekasztal-beszélgetéseken elhangzottak alapján készült.
A szerző szocializációkutató, az MKT Demográfiai Szakosztályának elnöke
