A kőbe minden anyag bele van sűrítve

– Milyen a kapcsolata a kövekkel?

– Nagyon bensőséges. Nagyon szeretem a köveket. A kőnek kétféle megjelenési formája van. Az egyik a csiszolt kavics, a másik a hasadt, szakadt kő, ahol a kristályszerkezet és a benne levő repedések mentén alakul ki egy kicsit kaotikus, de mindig nagyon izgalmas és drámai forma. A kavicsban pedig ott vannak a különböző energiák. A kő egy sűrítmény. Minden anyag bele van sűrítve. Az idő és a tér is benne van, és ez a sűrítmény a vízzel és a mozgással kikerekedik, feszültté válik, tulajdonképpen egy olyan forma jön létre, mint a tojás vagy a gömb, amik az esszenciái az életnek, és az egész kozmosznak.

– Van, hogy kő nem akarja azt, amit tesznek vele?

– Van, amikor nem hajlandó úgy törni, hasadni ahogy próbálom. Ismerni kell. Érteni kell a nyelvét, hogy együtt működjön a szobrásszal.

– És a fa?

– Aki egyszer dolgozott fával, az tudja, hogy a fának van egy száliránya. Ha száliránnyal szemben próbálja faragni, az nem megy, mert elakad benne a véső. Vagy ha nagy erővel csinálja, akkor eltörik a szerszám. Ugyanígy a kőnek is megvannak a saját szabályai. Nagyon szeretem a követ, a legközelebb áll hozzám, de nagyon szeretem a fát is.

A fa az életnek a legfőbb táplálója. A földi élet a fák és növények nélkül nem lenne. Mindent, amit kap a földből és föntről, mindent szétosztogat az élővilágban. A bogaraktól a kukacokig minden a fából él. Mi is a fából és a növényekből élünk, és az összes állat. A levegő is a növényekből él, a növény megköti a vizet, a szelet. A növény az élet legfőbb angyala, aki folyton adakozik. Ezt az adakozást kell, hogy az ember megtanulja a fától, a növénytől.

Ezért érezzük a fát melegnek és szimpatikusnak, és szeretünk a fa tárgyakkal együtt lenni, jól esik, ha a lakásban ott vannak, szeretünk az erdőben sétálni. Vagy a füves réten, ahol vannak növények, ott van az élet, és az ember otthonosan érzi magát.

– És a fém?

– A fém nincs a természetben. A fém az ember találékonyságának a terméke. Tűzzel nyeri ki az ásványokból. A fémben benne van a jó is, meg a rossz is. A fegyver is fémből van, de az ékszerek, és az eszközök végtelem sora is, amiket használunk. Az embernek az ügyessége és a praktikussága, ugyanakkor a kegyetlensége is a fémek útján nyilvánul meg. A védekezés és a hatalom megtartását is segítik az eszközök és a fegyverek. Az a gyanúm, ezzel fejlesztette ki az ember az egész civilizációt.

A fémek közül elsősorban a bronz a szobrok lehetséges alapanyaga, ami a legpuhább, a legformálhatóbb. A szobor önmagáért jön létre, nem lehet semmi másra használni, csak arra, hogy üzenetet hordozzon.

Tokiótól nem messze a tengerparton van egy templom, én is jártam ott, és van benne egy 16 méteres Buddha-szobor, amely valamikor a hatszázas években készült. Mai napig nem tudják megállapítani a tudósok, hogy milyen módon van összeszerelve. Egyszer jött egy cunami, ami az egész várost elmosta, egyedül csak a nagy Buddha-szobor maradt a helyén, mert azt nem tudta megmozdítani.

– Ön harminc éven át tanított. Biztosan sokszor kellett arra a kérdésre válaszolnia, hogy mi a művészet.

– A művészet azért jött létre, és azért van, mert valami lényeges dolgot tud adni a saját közösségének. A művészt nem csak kineveli, hanem utána működteti is. Mert a művész közösség és közönség nélkül nem tudja magát eltartani. A művész az ismereteiken kívüli területről hoz olyan tudásokat, és ad át a többieknek, ami segíti őket az életükben, és segíti őket elmenni. A meghalás az életnek a legkegyetlenebb és a legszigorúbb büntetése lenne, ha nem tudnánk megszelídíteni.

De a művészek egy időhidat képeznek a múlt, a jelen és a jövő között. És ez az időhíd megnyugvást ad mindenkinek. Akár tudja a befogadó, hogy egy zenedarab, egy tánc, egy vers, egy kép, egy tárgy mit fejez ki, és milyen titka van, akár nem tudja, akkor is hat rá. Mert a tudatunk mélyén ott van ez a nagy titok, ami nem is tudatos, és nem is megfejthető.

De ehhez a nagy titokhoz mindenkit hozzá kell segíteni, mert megérteni nem lehet, de megérezni igen, hogy ha én nem halnék meg, akkor mi lenne a jövő generációkkal? Nem lennének, mert tele lenne hamar a föld, és akkor mindenki meghalna.

A túlnépesedés és a klímaváltozás miatt egy nagyon nehéz időszak előtt áll a világ, de a művészet mindenkivel el tudja fogadtatni, hogy a halál nem szörnyűség, hanem olyan gesztus, mint amit a fa ad az életnek. A jövőnek kell megtennünk ezt a gesztust, hogy mi kilépünk.

Ezért jó, hogy vannak vallások, és vannak világvallások, amelyek a túlélés lehetőségét tudatják velünk. Hogy itt igazából csak egy dimenzióváltásról van szó. Az egyik dimenzióból kilépünk, de van egy vagy több másik dimenzió.

Párizsban az Eiffel toronyhoz közel a Szajna másik partján áll Musée du Quai Branly – Jacques Chirac – a nem európai civilizációk művészetét és kultúráját bemutató múzeum. Az itt látható több mint háromszázezer tárgyat műalkotásnak nevezzük, de ezek mindenütt kultikus tárgyak. A fejlett kultúráknak a művészetét is – akármennyire világi is, mégis kultikusnak kell tekinteni, mert olyan evidenciákat hoz, amikkel kapcsolatban mindenki ugyanerre jut, aki elkezdi kutatni a halál titkát.

– Önnek vannak figurális és absztrakt művei is. Hogyan jöttek létre az absztrakt művei?

– Keramikusként dolgoztam az agyaggal, megtanultam korongozni, hurkából felépíteni formákat. A formák elkezdtek érdekelni. Megtanultam rajzolni fejet, aktot is rajzoltunk már negyedikes koromban. A főiskola első évében mintázni kellett arcot, felrakni feles majd egész alakos figurát.

Minden arcnak, fejnek, testnek van egy szerkezete. A szerkezet egy funkciót hordoz, és ebből van a rendszer, csontrendszer, hús, izmok, bőr. Ezeknek megvannak a saját törvényei.

Nem lemásoljuk, hanem ezeknek az esszenciáját kell megtalálnunk. De ehhez előbb a valóságot kell megfigyeljük, amiről mintázunk. Hogyan áll, melyik lábára támaszkodik, ha lép, mit csinálnak a vállak, a csípő megbillen, felemeli az egyik karját. Ezeket meg kell tanulnunk, mert ugyanez mindenkinek a tudatalattijában benne van. Azért tudja a néző azt mondani, hogy hú, de szép ez a figura, mert látható rajta annak a testnek a mozgása, amit én ismerek.

– Mindenkinek ugyanolyan testtudata van?

– Ez a tudatalattinknak egy nagyon fontos része. Amikor az ember éles szerszámokkal dolgozik, ha nem néz oda, mert a modellt figyeli, akkor is megáll a test előtt, mielőtt sebet ejtene. Így működünk.

Tehát meg kell tanulni azt a szerkezetet, ami az ember. Abban benne van a mozgás lehetősége. Minden mozgás, ami az emberben van, valahonnan jön, és valahova megy.

Ott kezdődik a művészet, amikor az ember egy mozdulatba bele tudja tenni, hogy mi volt az előző, és mi lesz a következő. Erre akkor jöttem rá, amikor megírtam a diplomadolgozatomat Rodin és Henry Moore művészetének összehasonlításáról.

Azt gondoltam, le fogom leírni, hogy Rodin csak másolta a valóságot, de Moore, aki egy esszenciát hoz létre, mennyivel fejlettebb. Amikor elmélyedtem Rodin munkásságában, megdöbbentem, mert azt éreztem, például a Gondolkodó című szoborról, hogy ez él. És úgy éreztem, hogy ezt a titkot meg kell fejtenem. Miért érzem, hogy él?

– És milyen titokra derült fény?

– Különösen a meztelen figuráknál, nem csak azt az izmot feszíti meg, ami éppen a pozícióban van, hanem már azok is megfeszülnek, amin a mozgást továbbviszi. Ezt soha senkinél nem olvastam.

A dolgozatomban leírtam, hogy mind a két szobrász zseniális. Rodin azért, mert életre tudja kelteni az emberi figurát, Henry Moore pedig olyan sűrítményt tud belevinni, a szobrába, ami a természetben nincs meg, de ő ezt máshonnan hozza.

Mert az absztrakt művészet mindig sűrítmény. Megmagyarázhatatlan sűrítmény, amelyben vannak jelek, amelyeket tudat alatt vesz a néző.

– Sokszor állították már szembe ezt a kétféle művészetet.

– Nagyon sokáig úgy gondolták a művészetelemzők, hogy a figurális és az absztrakt művészet két külön világ, de valójában nem az. A kétféle ábrázolásmódban közös a mozgáshoz való viszony, ami az életet idézi fel. Az összes művészet emberi mozgással jön létre, mert a hang is mozgás terméke. A gép nem képes erre. A gép csak másol ni tud.

– A változásokat gyakran nagyon nehezen tudják elfogadni az emberek. A művészeknek az is dolguk,hogy ezeket is elfogadtassák velük?

– Kivéve, Ha a változás magányossá teszi azt, aki önmagát keresi, mert akkor az egy zsákutca. Az élet sohasem magányos. Az élet mindig megosztással jön létre. Minden, ami élőlény, másokhoz is kapcsolódik. A művészet tudja ezt sugallni, de nem kimondva, inkább jeleken és szimbólumokon keresztül

– Lehetséges, hogy a művészet gyógyítással is segíti a változást?

– A művészet küldetés. Valamikor egy személy volt a pap, az orvos és a művész. A művész, amikor magát gyógyítja, másokat is gyógyít az alkotásával. Sok művésznek szüksége van az öngyógyításra, mivel nagyon érzékeny, és könnyen sérül a világban. Most érkeztünk el a megítélésem szerint abba a korszakba, amikor a női művészetnek a súlya és a szerepe óriási mértékben meg fog nőni. Nagyon jók a női művészek.

– Úgy érti, hogy amit eddig a férfiak rivalizálással és a harccal döntöttek el a világban, az más szempontok alapján és más módon fog eldőlni?

– Erre szükség van, mert a huszadik században nagyon sok minden fejlődött, de rettenetes, véres, kegyetlen események zajlottak le. A kegyetlenség a párkapcsolatokban, a családokban is jelen volt. A női princípium az életről szól. Számomra növények is mind női szimbólumok. Éppen azért, mert ők adakoznak. Ők szülik meg az életet. A férfi kell hozzá, mert egyedül nem megy. A férfi egy másik princípium, amelyik gondolkozik, épít, segíti és őrzi a nőt. A férfinak tudomásul kell vennie, hogy a nő az élő világ oszlopa.

– Visszatérve az absztrakt művekre, a változás, a mozgás bennük is megmutatkozik.

– Ugyanaz a dinamika, ami megvan a jó figurális szobrászatban, lecsupaszítva, mintegy esszencia, megvan az absztrakt szoborban is.

– Hogy lesz mindez jelen a most nyíló kiállításán?

– A mozgásra, a dinamikára építettük fel az egész kiállítást. A korai munkáimból is kiállítunk néhányat ízelítőnek. Az absztrakt munkáim azok az ott látható női formákból alakultak ki. Mert én csak női formákat mintáztam fiatal koromban. Ez érdekelt. Ez izgatott.

– Ezek ismert figurák, például balladai alakok vagy hétköznapi figurák?

– Hétköznapi mozdulatok. A mozgás bennük van. Elkezdtek bennem sűrűsödni a dolgok, és kezdtem elhagyni részleteket. Végül csak a mozgást kerestem. A hullámmozgásban találtam meg, amit ki akartam fejezni.

Elkezdtem domborműveket készíteni. Először még hasonlított a női figurára, de aztán már inkább csak egy tájra. De a dimbek-dombok, a női formák még mindig visszaköszöntek. Így átváltozott, és a hullámformák mentén ment egy ideig az absztrakció, ami egy idő után vonalas és geometrikus rendszerig jutott el.

Egyszer úgy éreztem, hogy fel kellene emelni ezt a mozgást, és meg kellene csavarodnia. Akkor jöttek létre az ívcsavarok, a csavart oszlop, és ezek sorozatai.

De egészen korán már készült egy olyan szobrom, mint a Két hegy című. Két telt asszonyság, akik egymással beszélgetnek. Ezekben a szobrokban megjelentek olyan részletek, mondjuk egy haj, amelyen teljesen rusztikusan a törésfelületeket meghagytam, a többit pedig megcsiszoltam.

Elkezdett már akkor is izgatni a drapéria hullámzása, és a testnek a feszessége. Tehát a feszes és a lágyabb vagy szaggatottabb forma között létrejövő ellentét és dráma, ami szintén egyfajta dinamika. Ennek a kettőnek a vegyítése, és ez a csavart szobrok létrejöttével majdnem egy időben indított el egy olyan sorozatot, amelynek Entrópia lett a címe. Amikor organikus és geometrikus formák ütköznek egymással. Az egyik éppen bomlik ki, vagy a másik éppen rendeződik.

Tehát a rendnek és a káosznak a találkoztatása nagyon izgatott, és az életművem egy része ezekről szólt.

Még ezek mellett egy másik dolog is érdekelt. Az is nagyon korán indult el. A torzó az őskortól megjelenik a szobrászatban. Bizonyos részek letörnek, de nem baj, mert abból, ami ottmaradt, el tudom képzelni azt, ami letört. Ez a torzóság a szobrászokat mindig izgatta. Elhagyni a felesleges részeket.

Ezzel is játszottam, és aztán eljutottam oda, hogy mi lenne, ha szétszedném, és másképp raknám össze. Akkor elkezdtem szerkesztett szobrokat készíteni. Ez is egy korszak volt, és úgy 20 év után újra felbukkant.

Három teremben lesz a Műcsarnokban a kiállítás.

Láthatóak lesznek a legutolsó öregkori munkák is, amik kicsit ebből is, meg abból is hoznak. Most már nem vagyok semmihez kötve, a saját bármelyik régi fonalamat előhúzhatom, játszhatok rajta.

– Köztéri szobrait is láthatjuk a kiállításon. Hogyan született meg a Köszöntő című szobor?

– A bejáratnál ott lesz ennek a szobornak a nagyméretű fotója. Mellette egy posztamensen áll egy nagyon korai szobrom. Még amikor nem is akartam szobrász lenni, fahasogatás közben találtam egy odút egy tölgyfadarabban. Egy ágnak a helye lehetett, ami letört vagy levágták, a helye elkorhadt, és a harkály kikopogtatta. A vágás elkerülte a lyukat. Megláttam, és azt gondoltam, ez olyan, mintha egy ember felemelné a kezét. De oda be kell tenni egy kavicsot, és akkor lesz feje is. Szaladtam a patakra, hoztam egy kis kavicsot, beraktam. Később keramikus koromban beletettem egy kis kifényesített bronzgömböt, rátettem egy kis fadarabra, és ez lett A prédikátor. Valamiért megszületett. Ezt nekem kellett megcsinálni.

Ez a szobor ott fog állni, mert abból a formakincsből indult el, és jött létre ez a két kéz, amely absztrahálva egymás felé elindul a Köszöntő szobron. Ott lesz egy másik szobor is, amelyen ez a forma szintén megjelenik.

Azt jelzem ezzel az elrendezéssel, hogy ez egy belső organikus folyamat. Van valami, ami a természetből jön, keresztülmegy az emberen, nyomot hagy rajta, és abból létrejön valami más.

– Hogyan kérték fel erre az alkotásra?

– Pályázatot írtak ki a helyszínre. Heten voltunk szentendrei szobrászok, akik pályázatot adtunk be. Kitűnő szobrászok, olyanok, mint Csikszentmihályi Róbert vagy Ligeti Erika. Én voltam a legfiatalabb. Nagyon meglepte zsűrit a tervem, és ezt választották.

– Min lepődtek meg?

– Absztrakt szobor volt, és ilyeneket akkor még nem lehetett felállítani. 1973-ban már lehetett csinálni absztrakt szobrot, de kiállítani nem.

– Miért tiltották?

– Burzsoá csökevény volt. A szocialista realizmus volt a megfelelő stílus. Parasztasszonyok, munkások. Érthető művészet. Az absztraktot dekadensnek tartották. Nem fogták fel, miről szól. A magyar vizuális oktatásba még a mai napig nem nagyon ment át. Pedig az óvodás gyermeknek természetes. Ugyanúgy bele tudja látni a természetből származó dolgokba, ami neki fontos, mint a művész.

Még képzős koromban 1967-ben készítettem egy pirogránit szobrot Pécsett a Zsolnay-gyárban. A nagyanyám egyik rokona, Tőkés Bandi bácsi, erdélyi falusi református lelkész, 80 évesen nézegette, és meglátta, hogy emberi figurák vannak benne, akik összekapaszkodnak, és felmásznak. Soha nem látott ilyet, de mint a gyerekek, belelátott valamit.

– Vagyis minden képzettség nélkül megértette az absztrakt művészetet. És hogyan születtek meg olyan figurális munkái, mint például Bujtor István Balatonfüreden látható szobra vagy a Kolozsváron látható Kós Károly szobor?

– Mindkét szobor megrendelésre született. Bujtor István édesanyja kért fel az őt ábrázoló szobor elkészítésére. Tudta, hogy jól ismertük egymást már fiatal korunkban is.

A Kós Károly szobor születésének története egészen a 2005-ös népszavazásig nyúlik vissza, amikor a határontúli magyarok nem kaptak pozitív visszacsatolást. Akkor elhatároztam, hogy a tanítványaimat minden nyáron Erdélybe viszem gyakorlatra. Többfelé jártunk Székelyföldön, nagyon jól érezték magukat a gyerekek, megtudta mindenki, hogy ott is magyarok élnek, sőt mélyebb az identitásuk, mint az övék. Kikötöttünk egy Nyárádszentsimon nevű faluban, ahol vettünk egy házat. Kis falu 48 házzal. Nem adtak el házat ott senkinek, de nekünk felkínáltak egyet. Tíz éven át ott töltöttük a nyarak egy részét.

Az egyik szomszédunk a Kolozsvári Egyetem teológiatanára volt, később rektora lett, megismerkedtünk. Elhozta vendégségbe a sógorát, aki hozott egy vendéget, egy lelkészt, Kerékgyártó Zsoltot Kolozsvárról. Ő kért fel, hogy a Kakasos templommal szemben készítsek egész alakos szobrot Kós Károlyról. Mondtam neki, hogy kevés figurális szobrot készítettem, de Kós Károly olyan jelentős személyiség és építész, és olyan gyönyörű szoborfeje van, hogy vállalom. Két évig dolgoztam rajta, a posztamenst is én faragtam, a szobrot is én vittem Kolozsvárra.

Mind a két szobor emberi vonzódásból jött létre, és mind a kettőben ott van a megidézés, a mozgás és a dinamika. Kós Károly az egyik kezében egy pergamentet tart, amelyen rajta van a templom alaprajza, a másik keze pedig felmutat a templomra. Bujtor István evezőt tartó, messze néző szobrában is benne van a dinamika, de a vitorlázás nyelvén előadva.

Az interjú megjelenését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta.

Elolvasom a cikket