– Hogyan fogadta a célközönség az első kötetet? Találkozott tizenévesekkel, akik olvasták? Mondtak valamit arról, hogy mi tetszett nekik benne?
– Nagyon sok megerősítést kaptam mind a szélesebb olvasóközönségtől, mind a szakmabeliektől arra vonatkozóan, hogy a Hajnal öröksége első kötetében valami olyasmire találtam rá íróként, amelyet érdemes folytatnom, amelyre igény van. 2023-ban a top tízbe jutott A világfa kilenc ága ifjúsági regény kategóriában, Az év könyve szavazáson. Az olvasók általában a főhős, Hajnal karakterét szeretik nagyon. Egyszerre bölcs és néha szabadszájú, mint egy igazi kamasz; az ő szemén keresztül szemléljük az eseményeket, így könnyű beleélnünk magunkat a cselekménybe. A másik nagy kedvenc pedig általában a kissé arisztokratikus és nagyképű macska, Cicelle szokott lenni. A második könyvben, A hetedik égboltban neki kevesebb szerep jut, nem kell azonban elkeseredniük az olvasóknak, mert ebben a részben megismerhetnek egy másik macskát, ő kissé ördögibb jellem lesz, és sok mindenben épp Cicelle ellentéte.
– Az utóbbi időkben divatba jöttek a boszorkányok, tündérek, angyalok. A mesésség, mágikusság eluralkodott a regényekben és a filmekben is, de nem mindig ugyanazzal a szándékkal mesélnek el az alkotók egy-egy boszorkányos, démonos, tündéres történetet. Önnek mi volt az alapvető szándéka ezzel a regénnyel, amely trilógiája második része, és amelyben azok az ijesztő lények is szerepelnek, akiket szerencsére már a legtöbben el is felejtettek, és csak régi néprajzi gyűjtésekben van nyomuk?
– Nem szerettem volna, ha az ön által is említett lények feledésbe merülnének. A félelmeink ugyanis nem sokat változtak annak ellenére sem, hogy közben modern technológia épült körénk. Az emberek ugyanúgy félnek az ismeretlentől, a haláltól, a gonoszságtól, ugyanúgy működésbe lép időnként az irigység, vagy eluralkodik rajtunk a lustaság, könnyelműség. Sokkal megfoghatóbbá válnak a szereplők közti viszonyrendszerek is, ha indulataikból démonok keletkeznek, ha a restség és a hidegfront maga is egy lidérc, pl.: „Czudar, a vihardémon, újkori nevén hidegfront. Félig démon, félig lidérc, ami nyomottá teszi kedved, elálmosít, fejet fájdít, és restté tesz. Közeledtére az emberek és állatok ásítozni kezdenek, gyakran nem is sejtik, miért. Pedig ez már annak a jele, hogy Czudar az egész környékre rátelepedett. Ő maga egészen apró, úgy néz ki, mint egy gyermekarcú öregember… A legkülönlegesebb tulajdonsága azonban a szárnyaiban rejlik, amelyeket levegővel képes akár több százszorosára is felfújni, akkorára, hogy a teste már nem is látszik, egyetlen, óriási vihargömb lesz belőle. Legtöbbször nem különösebben veszélyes. Viszont időnként erőre kap, és nagy pusztítást végez. Ez olyankor történik meg, amikor egy hozzáértő garabonciás idézi meg a könyvéből.”
– A frászkarika például igaz, vagy csak kitalálta?
– A frászkarika valóságos. Nagykőrösön, az Arany János Múzeumban őriznek is egyet. Ez egy sült tésztából készült perecféleség, amelyen a népi hagyomány szerint átbújtatták a betegeket. Az átbújtatás szimbolikusan a betegségtől való megszabadulást, az újjászületést ábrázolta.
– Nekem nagyon tetszik az a fajta írói józanság és felelősségérzet, hogy nem táltos- és boszorkányképző regényeket ír, hanem fel is hívja a figyelmet arra, hogy az embereknek, a regényt olvasó fiataloknak a hétköznapi életet kell élniük, és abban (is) megtalálni a varázslatot.
– Igen, ezt nagyon jól látja, a varázslat elsősorban szemlélet, még pedig abból a fajtából, amelyre még a legracionalistább embertípusnak is szüksége van néha. Szerintem például a költészet is varázslat, épp ezért nem volt nehéz a fantasyra váltanom, mert a két műfaj közelebb van egymáshoz, mint gondolnánk.
– Mennyire volt könnyű vagy nehéz kidekázni, hogy mi ebben a regényben, ami inkább móka, érdekesség, kaland, és mi az, amelyet jó, ha komolyan vesz az olvasó?
– Arra például ügyelnem kellett, hogy hús-vér emberszereplőim és konfliktusaik legyenek. Van egy nagyon erős kapcsolati háló, amely mágikus eszközök és szereplők nélkül is működne. Bár szerintem sok minden érthetőbb a szimbólumok által, hiszen például gyakori, hogy két, teljesen más világban él két barát, vagyis mást látnak/gondolnak valóságosnak. Ezt az allegóriát például nem kell agyonmagyarázni.
– Milyen forrásokat kutatott, és milyen információkat használt fel?
– Főleg magyar néprajzi gyűjtéseket, tanulmányokat kutattam. Eredetileg inspirációnak szántam, de annyira kezdek elmerülni a témában, hogy lehet, hogy végül lesz belőle egy doktori disszertáció. Most kezdtem az első félévemet a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a disszertációmban pedig szintén a népi motívumokat fogom vizsgálni irodalmi és színházi művekben egyaránt.
– Mi az, ami néprajzi kutatás eredménye, vagyis tényleg úgy gondolták régen, és mi az, amit a képzelete alkotott?
– Rengeteg idő lenne mindazt felsorolni, de a fenefajzatok és frászféleségek esetében nehéz dolgom volt, ha csak a kutatásokra szerettem volna támaszkodni. Van, amelyről tudjuk, milyen fajta betegséget jelentett pl. a lépfene esetében. Hallottunk még a sámánizmus korából fennmaradt fészkes fenéről is, de hogy pontosan hogy néztek ki ezek a betegségdémonok, arra vonatkozóan hiányosak az ismereteink. Úgyhogy itt nagyon nagy tere volt az írói fantáziámnak, komplex démonológiát, azaz „feneológiát” agyaltam ki. Na jó, annyit elárulok, hogy a fittyfene lett a kedvencem, mert ő nem igazán gonosz, inkább csak olyan, mint egy rakoncátlan gyerek. „Léteznek például a fityfenék, akiknek a külseje apró, vékonyka manókra emlékeztet leginkább, nagy, lógó kutyafülük van, és azzal szórakoznak, hogy mindenféle gusztustalanságokkal dobálják meg az embert, például pókhálómócsinggal, bagolyköpettel, békakakával meg ilyesmikkel.”
– Volt Cirmók cicának élő modellje?
– Pont ilyen macskám nem volt még, de szeretnék majd egyszer egy ilyen igazi démonikus, sátáni és mégis bicebócán aranyos cicát. Cirmók ugyebár fekete alapon fekete cirmos, aki ha lehunyja a szemét, árnyékká képes változni, és állítólag látja az árnyékvilágot is. „Mestersége” pedig nyomot hagyott a fizimiskáján, ezért ilyen torzonborz a szőre, kissé nagyobbak az átlagosnál a szemfogai, és néha agresszív a természete és Cicellénél is nagydumásabb.
Viola Szandra: Az irodalomban az a jó, hogy nem didaktikus, mégis képes formálni
Fotó: MH/Török Péter
– Időnként szokatlanul nyersen és indulatosan beszélnek egymással a szereplők a regényben. A főhős, Hajnal is tiszteletlen időnként, de Dávid és a cica kettőse is eléri az olvasó fájdalomküszöbét, és nem mindig vicces, ahogy egymást cinkelik, sőt a macska tettlegesen is bántalmazza a fiút. Mi volt ezzel a célja?
– Azért a kamaszok nem arról híresek, hogy sosem sértegetnek senkit. De én ezt kifejezetten szeretem, a szókimondásukat, a nyersességüket. És igen is kell hogy tétjük legyen a párbeszédeknek, különben ellaposodik a szöveg, a humor vagy a konfliktus, illetve annak megoldása minden szó mögött a motiváció.
– Lehetséges, hogy egy szülőnek, tanárnak is hasznos lehet ez a regény abban a tekintetben, hogy segít átgondolni alapvető dolgokat a gyerekekkel kapcsolatban?
– Bízom benne, hogy igen. Az irodalomban az a jó, hogy nem didaktikus, mégis képes formálni. Persze nem akarok én senkit formálni, és nem is én vagyok e formálódás oka, egyszerűen minden szöveg elolvasása után változtatunk legalább egy hajszálnyit a gondolkodásmódunkon. A jó szöveg elvégzi a munkát, így a pedagógusnak, szülőnek már alig marad dolga, én legalábbis az irodalom „szabad nevelésében” hiszek, abban, hogy mindenki megtalálja a neki való szövegeket, és a maga tempójában képzi magát.
– Nekem az a rész tetszik különösen, ahol a természettel, az Erdő szemével találkozik Hajnal, és a sok mindent eldöntő próbatétellel. Önnek melyik rész a kedvence?
– Az Erdő szeme valóban fontos motívum. Itt is inkább idézettel válaszolok, nem civil íróságomban, hogy milyen az Erdő szemén át látni a világot: „Éreztem, hogy más itt az erdő, annyira kristálytiszta és áttetsző volt a tó vize, világító zöld a még le nem hullott lomb, és időtlen magányú a tisztás. Csak álltam az évezredekben, és néztem, ahogy a Nap és a Hold röppályáját keresztezi a vonuló madarak röpte, az ösvényeket újra és újra kitaposó szarvas ágbogas agancsa, a sercegő csillagképek, zsongó, búgó vadfüvekre hulló esőcseppek. Úgy tetszett, mintha mindez egyszerre történne, mintha minden mozgás a tájban egyetlen remegő, élő szövetű csipkévé állna össze.”
– Mi a csendfüzet, amelybe Hajnal időnként beleír valamit?
– Ez egy mágikus füzet, amelybe a különböző csendeket gyűjti Hajnal. Az egyik regénybéli boszorkány, Luca asszony szavaival élve: „A csend nem puszta üresség ám, hanem remény, várakozás, madárfütty és puhaság. Ezenkívül sokféle csend létezik: nyugodt, alázatos, félelmetes, hideg, angyali, közös.” Imádom a mágikus könyveket, nem véletlenül kapott helyet A hetedik égboltban a viharkönyv motívuma. Míg a csendfüzet teljesen az én fejemből pattant ki, addig a viharkönyvet a népi mitológiában találtam meg, és nem is volt kérdéses, hogy beépítsem a regényembe ezt a motívumot.
