Végighallgattam, illetve -néztem a magyar elnökség európai parlamenti bemutatkozásának három és fél óráig tartó vitáját, és a végére teljes egészében megnyugodtam. Az elején, amikor Ursula von der Leyen asszony előadta a mondanivalóját, egyre nyíltabban vádolva Orbán Viktort, illetve a magyar álláspontot, felment bennem a pumpa. Ám miután a frakcióvezetők is mind (kivéve a három, nem fősodratú csoportot) ugyanazt a nótát fújták, kezdtem megnyugodni, mert világossá vált előttem, hogy itt most egy autodaféról (boszorkányégetésről) van szó, és abban is biztos voltam, hogy Orbán megadja a megfelelő választ, hiszen az ilyen vita az ő terepe, ebben nem lehet megverni.
Von der Leyen, ahogy Orbán is mondta, és ahogy néhány fősodratú lapban is megjelent, messze túllépte a szerepkörét, amikor a bizottság elnökeként pártpolitikai vitákba avatkozott, mégpedig az unió gyakorlatában eddig példátlan módon. Orbánt máskor is lehurrogták már, sőt, a szót is meg akarták tőle vonni. Ha emlékeim nem csalnak, egy alkalommal a „liberális” Guy Verhofstadt kiabálta, szokása szerint a helyéről felugorva, ágálva, hogy „ne adják meg neki a szót, ne adják meg neki a szót”. De hasonlóképpen járt a valamikori cseh államelnök, Václav Klaus is, aki egy, az Európai Parlamentben tartott, 2009-es beszédében, a következőket mondta: „A jelenlegi európai parlamenti határozathozatali folyamat különbözik a klasszikus demokráciákétól, amelyet a történelem már kipróbált és igazolt. Egy normális rendszerben a képviselők egy része támogatja a kormányt, a másik része pedig az ellenzéket. Az Európai Parlamentben nincs ilyen rendszer. Itt csak egyetlen alternatíva létezhet, és aki másképp mer gondolkodni, az európai integráció ellenségének kiáltják ki.”
Klaus a hatalom újabb centralizációját előirányzó Lisszaboni Szerződést kritizálva beszélt így. A bekiabálásokkal tarkított vita után a demokratikus értékekre hivatkozó, fősodratú képviselők, mint a hiénák estek neki. És ez már tizenöt évvel ezelőtt így volt, és azóta, különösen az ukrajnai háború miatt, a helyzet még sokkal rosszabb lett.
Ha már a háborúnál tartunk, az egyik dolog, amelyet Von der Leyen is és a hozzászólók zöme is felrótt Orbánnak, az a háborúval kapcsolatos álláspontja, hogy ő mint Putyin ügynöke, a háború áldozatát hibáztatja. A parlamenti vita előtti napon lezajlott sajtótájékoztatón egy ukrán újságíró is nekiszegezte e kérdést, hogy miért van ellene Ukrajna támogatásának, és tisztában vannak-e azzal, hogy ha Európa nem segít, Ukrajna elveszíti ezt a háborút, és Putyin hadserege eljut Magyarországig. Orbán válaszában rámutatott: a magyar álláspont egy tűzszünet elérése, mert meg vagyunk győződve arról, hogy Ukrajna a hadszíntéren nem tudja megnyerni ezt a háborút, ha pedig ez így van, akkor tűzszünet kell, tárgyalni kell, és emberéleteket kell menteni. Mivel hadszíntéren ez a háború Ukrajna számára nem hozhat győzelmet, ezért az az út, amelyet az Európai Unió követ, nem jó stratégia.
Azt gondolom, ez elég jó válasz, de hozzá lehetett volna még tenni néhány gondolatot, amely a történelmi tényekre és a realitásokra hívta volna fel a figyelmet. Például arra, hogy Ukrajna a Szovjetunió felbomlásakor egy népesség szempontjából rendkívül heterogén országot örökölt, amelynek nagy részét a 20. század során rakták össze részben keleti, főleg oroszok által lakott és Lengyelországtól és Magyarországtól elcsatolt területekből. Egy ilyen helyzetben a legtermészetesebb ukrán politika és Ukrajna alapvető érdeke az lett volna, hogy nyelvhasználati szempontból nagyvonalúságot tanúsítson a nemzetiségekkel szemben, és lehetőleg jó viszonyt ápoljon, korábbi erejét ugyan elvesztő, de Ukrajnánál még mindig sokkal erősebb, szomszédos Oroszországgal, ahogy azt a korábbi elnök, Leonyíd Kucsma világosan látta és ki is mondta. Ukrajnának még a Krímet sem kellett volna feladnia, hiszen Oroszországnak nem volt területi követelése Ukrajnával szemben, csak azt akarta, és részéről most is az a béke feltétele, hogy Ukrajna ne legyen NATO-tag. A NATO-tagságot eredetileg az ukrajnai lakosság kétharmada is elutasította. Ám az ukrán vezetők a megegyezés lehetőségét, kezdve a 2015-ös minszki megállapodásoktól a 2022-es isztambuli egyességig, nem fogadták el.
Az igazság ilyen, nyílt kimondása azonban még több, hazánk elleni támadást idézett volna elő, amely talán elkerülendő volt, de a jövőben mindenképpen azon kell munkálkodnunk, hogy a tények és az igazság a háborúval kapcsolatban is minél szélesebb rétegekhez eljuthassanak, már csak azért is, mert a parlamenti hozzászólások zöme nem csupán rosszindulatot, de jó adag tudatlanságot is tükrözött. Tulajdonképpen nem volt más, mint a hazai ellenzék és a jelentéstevők toposzainak iskolai feleléshez hasonló felmondása a liberális (globalista) frakcióvezetők és képviselők részéről.
Azért Klaus 2009-es szerepléséhez képest volt egy nagy különbség is, most három frakció is részben (Európai Konzervatívok és Reformerek – ECR) vagy teljes egészében (Patrióták Európáért – PE, Szuverén Nemzetek Európája – ESN) megvédték a magyar álláspontot. Külön kiemelhető, hogy a hazai politikai szférában ellenzékinek számító Mi Hazánk képviselője, Borvendég Zsuzsanna, a nemzetközi porondon, a neki adatott egy percben, kiállt Orbán Viktor mellett, szemben a hazai ellenzék többi képviselőjével, akik szinte versengtek, hogy ki tud több mocskot zúdítani Orbánra és az általa képviselt magyar álláspontra.
A nemzetközi – szükségképpen liberális, globalista – sajtó ezt a vitát többnyire döntetlennek minősítette, méltányolva, hogy Dávid a Góliáttal való küzdelemben, ha nem is győztesen, de legalább nem vereséggel került ki. Ha azonban az európai lakosságot is meg lehetne kérdezni, akkor kiütéses győzelemmel zárulna a vita, tekintve, hogy az összes Orbán által képviselt magyar álláspontot (például háborúról, a migrációról, a gender ideológiáról) – különböző felmérések szerint – az európai lakosság legalább nyolcvan százaléka támogatja.
A Financial Timesban Andy Bounds, a lap brüsszeli tudósítója, korrekt módon szembeállítja Von der Leyen vádaskodását Orbán válaszaival. A cikk kommentelői többnyire Leyen álláspontját támogatták, de szép számmal voltak Orbán pártján, vagy kritizálták az Uniót jellemző állapotokat. Az egyik kommentelő például a következőket írta: „Von Der Leyen egyre hisztérikusabbá váló háborús uszítása a »kollektív Nyugat« sikertelen stratégiájának tünete. Ahogy a narratívájuk gyengül és összeomlik a harctéri valóság súlya alatt, kijelentéseik még inkább téveszméssé válnak, nem is beszélve arról, hogy egyenesen veszélyesek. Mintha teljesen elborult aggyal valóban nukleáris háborút akarnának kirobbantani, szó szerint nukleáris orosz rulettet játszanak! Tudják, hogy vége, de továbbra is harcra kényszerítik szegény ukrán embereket. Kérdés, hogy kinek a nevében teszik ezt? A Blackrock, a Disney, a Mcdonalds, a tömeges bevándorlás támogatói, a profitérdek van a háttérben?”
Ha valakinek jó idegzete van, érdemes végignéznie a háromórás parlamenti vitát, hogy közvetlen élményt szerezzen a mai Európai Unióról. Ugyanakkor a nemzetközi visszhang azt is mutatja, hogy Európa változóban van és a háború kérdésében, amiért most nagyon kritizálták, Orbánnak éppen úgy igaza lesz, mint 2015-ben, a bevándorlással kapcsolatban. Sajnos azonban ennek az idejét ki kell várni.
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
