Lucius Cornelius Sulla patrícius családban született, de karrierjét sokkal szerényebb alapokról kezdte, mint néhány kortársa. A politikai pályája kezdetén Caius Marius tábornokkal, aki szintén jelentős katonai és politikai vezető volt, jó viszonyt ápolt. Később azonban ellentétek alakultak ki köztük, amelyek Róma történetének egyik legvéresebb polgárháborújához vezettek. Sulla hírneve a jugurthiai háborúban (i.e. 112–105) alapozódott meg, ahol Marius alatt szolgált. Itt mutatta meg először katonai képességeit, amelyek később lehetővé tették számára, hogy a római hadsereg egyik legjelentősebb vezetőjévé váljon. A keleti fronton, a Mithridatész ellen vívott háborúban Sulla ismét bizonyította rátermettségét, amikor legyőzte a pontuszi királyt és sikeresen visszaszerezte a Római Birodalom számára az elveszített területeket.
I. e. 82-ben, amikor Rómában a belpolitikai helyzet már elviselhetetlen volt, Sulla visszatért Itáliába, és megszállta Rómát. Ezután magát élethosszig tartó diktátornak neveztette ki, amely lehetővé tette számára, hogy jelentős alkotmányos reformokat vezessen be. Az egyik legfontosabb intézkedése a proscriptio volt, egy olyan intézmény, amelynek révén politikai ellenfeleit eltávolíthatta, és vagyonukat elkobozhatta. A proscriptio valójában egy lista volt, ha arra valaki felkerült, akkor az azt jelentette, hogy a mindenétől, vagyonától, tisztségétől megfosztott száműzöttet bárki büntetlenül megölhette.
Azonban Sulla hatalma nem tartott örökké. Bár politikai reformjainak célja az volt, hogy megerősítse a szenátust, és megakadályozza a populisták hatalomra jutását, ezek az intézkedések hosszú távon nem voltak fenntarthatóak. Sulla i. e. 79-ben úgy döntött, hogy lemond a diktatúrai hatalomról, és visszavonul. Ez egy olyan lépés volt, amely teljesen egyedülálló a római történelemben, mivel addig a legtöbb római vezető, aki megszerezte a hatalmat, soha nem mondott le róla önként. Sulla önkéntes visszavonulása a hatalomból sokakat meglepett kortársai közül. Mi motiválhatta őt erre a lépésre? Egyes történészek szerint Sulla felismerte, hogy a köztársasági rendszer hosszú távon nem tartható fenn, és bár reformjai célja az volt, hogy megerősítsék a szenátus hatalmát, valójában nem voltak képesek megakadályozni a belső konfliktusok újabb kitörését. Mások úgy vélik, hogy Sulla magánéletét és egészségét helyezte előtérbe, és felismerte, hogy nem tudja tovább fenntartani a diktatórikus rendszert anélkül, hogy további vérontásba sodorja Rómát. Sulla visszavonulása után néhány évvel meg is halt, de politikai öröksége tovább élt. Bár reformjai rövid távon stabilizálták a köztársaságot, hosszú távon nem sikerült megakadályozni a birodalom polgárháborúba süllyedését, amely végül a császárság kialakulásához vezetett.
Sulla legnagyobb reformja a szenátus hatalmának megerősítése volt. Azáltal, hogy korlátozta a néptribunusok jogait, és megszigorította a magistratusok választási szabályait, igyekezett a köztársaság elitjének kezébe koncentrálni a hatalmat. Ezek az intézkedések azonban csak rövid távon voltak hatékonyak, mivel Sulla távozása után ismét politikai válság alakult ki Rómában.
Sulla uralma alatt a római társadalom jelentős változásokon ment keresztül. A polgárháborúk és proscriptiók sokakat megfosztottak vagyonuktól, miközben a katonaság egyre nagyobb befolyással bírt a politikai életre. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a későbbi római vezetők, mint például Julius Caesar és Augustus, még inkább a hadsereg erejére támaszkodtak hatalmuk megszilárdítása érdekében.
Lucius Cornelius Sulla alakja megosztó személyiség a történelemben. Egyesek számára zseniális hadvezér és reformer, aki felismerte a köztársaság problémáit, és megpróbálta azokat orvosolni. Mások szerint azonban Sulla hataloméhes diktátor volt, aki saját érdekei mentén cselekedett, és reformjai valójában csak elmélyítették a köztársaság válságát.
A történelem során viszonylag kevés olyan politikus vagy diktátor akad, aki önként lemondott volna hatalmáról, hiszen a hatalom megtartása az emberi természet egyik legerősebb ösztöne. Sulla példája ezért is annyira kivételes. Ugyanakkor mégis találunk néhány hasonló esetet, amikor a vezetők úgy döntöttek, hogy visszalépnek a hatalomból, még ha az indokok eltérőek is voltak.
Az egyik legismertebb példa Diocletianus (i. sz. 284–305) római császár, aki szintén önként mondott le a hatalomról. Diocletianus reformjai átalakították a birodalmat, és az ő nevéhez fűződik a tetrarchia rendszere, amelyben a hatalom négy uralkodó között oszlott meg. Bár hatékonyan megszilárdította a birodalmat egy időre, Diocletianus i. sz. 305-ben egészségügyi problémákra hivatkozva lemondott, és visszavonult egy dalmáciai villába, ahol élete hátralevő részét kertészkedéssel töltötte. Visszavonulása Sullához hasonlóan váratlan volt, hiszen kevés uralkodó választja ezt az utat.
Az ókori Rómában Lucius Quinctius Cincinnatus egy másik ikonikus példa. Cincinnatus egyszerű parasztként élt, amikor i. e. 458-ban a szenátus diktátornak nevezte ki, hogy megvédje Rómát az ellenséges támadásoktól. Miután legyőzte az ellenséget, és biztosította Róma biztonságát, Cincinnatus mindössze tizenhat nap alatt visszaadta a diktátori hatalmat, és visszatért földjei műveléséhez. Bár nem egy hosszú távú politikai karrier része volt ez a visszalépés, Cincinnatus példája szimbolikus jelentőségűvé vált az önzetlen vezetés ideáljaként.
A történelem ezen példái azt mutatják, hogy bár a hatalom önkéntes visszaadása ritka, mégis előfordulhat, különösen akkor, ha a vezető úgy érzi, hogy elérte célját, vagy ha a körülmények kényszerítik. Azok, akik ezt a döntést meghozták, mint például Sulla vagy Diocletianus, egyedülálló helyet foglalnak el a történelemben, mivel önként választották a visszavonulást a hatalom csúcsáról.
