Vannak állatok, amelyeket bármennyire is csodálunk, bármennyire vágyunk a közelükbe, mégsem lehet őket igazán megszelídíteni.
Beszéljünk egy kicsit ezekről a lenyűgöző teremtményekről, és arról, miért lehetetlen őket háziasítani, akármilyen édes álomként dédelgetjük is ezt a gondolatot.
Fontos tisztázni, hogy mi a különbség a megszelídítés és a háziasítás között. A háziasítás egy hosszú távú, genetikai folyamat, amely során egy állatfaj természetét az ember úgy formálja, hogy alkalmazkodni tudjon a háziasított környezethez. A megszelídítés viszont azt jelenti, hogy egy vadon élő állatot arra tanítunk, hogy békésen viselkedjen az emberi jelenlétben.
A nagymacskák, mint a tigris, az oroszlán és a leopárd, mind vadon élő ragadozók, amelyek természettől fogva területvédők, és rendkívül veszélyesek lehetnek az emberekre nézve. Bár cirkuszi előadásokban és állatkertekben néha láthatunk megszelídített nagymacskákat, ezek az állatok valójában soha nem veszítik el vad ösztöneiket. A nagymacskákat több generáció alatt sem lehetne teljesen háziasítani, mivel agresszív természetük és függetlenségük miatt mindig fennáll a veszély, hogy visszatérnek vad természetükhöz.
Valószínűleg sokakat meglep, de a vaddisznók talán a legkevésbé háziasítható állatok egyikei. Noha a házi sertéseket sikeresen háziasították, a vaddisznók vad természetük és agresszív viselkedésük miatt teljesen alkalmatlanok a megszelídítésre. A vaddisznók erős ösztönökkel rendelkeznek, különösen akkor, ha fenyegetve érzik magukat, és ezáltal rendkívül veszélyesek lehetnek az emberre nézve.
Sokan azt gondolhatják, hogy a farkasok megszelídíthetőek, hiszen a kutya is a farkas leszármazottja, de a valóságban a farkasok viselkedése és természetük teljesen más. A farkasokat generációk hosszú sora alatt sem lehet megszelídíteni, mert erős, vad ösztöneik megmaradnak, és a vadászati képességeik is aktívan működnek. A prérifarkasok, hasonlóan a farkasokhoz, rendkívül függetlenek és területvédőek, emiatt nem reagálnak pozitívan az emberi jelenlétre vagy szocializációra.
A medvék, nos, ők egy egészen más kaliber. Ahogy egy medvét figyelünk a vadonban, amint lazán lépked a patak mentén, vagy éppen halászik, valahogy olyan nyugodt és meditatív élmény. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni – ezek a bolygó legveszélyesebb lényei. Még a legjobban idomított medve is medve marad, ösztönökkel fűtve. A medvék, különösen a grizzlymedvék és a jegesmedvék, rendkívül intelligensek, de rendkívül agresszívak is lehetnek, különösen akkor, ha fenyegetve érzik magukat, vagy ha élelmet keresnek. A medvék természetüknél fogva magányos állatok, akik nem szívesen működnek együtt más állatokkal, beleértve az embereket is. Még ha egy medvét fiatal korától fogva nevelnek is az emberek, soha nem lehet teljesen megszelídíteni, mert a vad ösztönei mindig jelen lesznek.
A vadkutyákat és a dingókat az ősi vadászösztöneik miatt szinte lehetetlen megszelídíteni. Bár ezek az állatok kutyák rokonai, a vadkutyák falkákban élnek, és szigorú hierarchiát követnek, amelyet nem lehet összehangolni az emberi szocializációval. A vadkutyák rendkívül agresszívek lehetnek, különösen akkor, ha falkában vannak, és nem hajlandók emberi parancsokat követni. A dingók, Ausztrália vadkutyái, hasonlóképpen vad természetűek, és nem reagálnak jól a háziasítási kísérletekre.
Aztán ott vannak a főemlősök, a majmok, különösen a csimpánzok és a gorillák, amelyek rendkívül intelligens lények, de veszélyesek is lehetnek. Bár néha láthatunk állatkertekben vagy laboratóriumokban megszelídített majmokat, ezek az állatok soha nem vesztik el természetes agressziójukat, különösen stresszes vagy fenyegető helyzetekben. A majmok társadalmi rendszere rendkívül bonyolult, és nem illeszkedik jól az emberi környezethez, ezért hosszú távon nem lehet őket háziasítani vagy megszelídíteni.
Azok az állatok, amelyeket nem lehet megszelídíteni, általában nagyon erős vad ösztönökkel rendelkeznek, amelyek a természetük részei. Ezek az ösztönök évszázadok alatt fejlődtek ki azért, hogy biztosítsák az állatok túlélését a vadonban. Az állatok nemcsak a fizikai környezetükhöz, hanem a társas kapcsolataikhoz is szorosan kötődnek. Sok állat, mint például a nagymacskák, prérifarkasok és medvék, egyedül vagy szigorúan hierarchikus falkákban élnek, és ezeket a struktúrákat nem lehet feloldani az emberi kapcsolat érdekében.
Az állatok biológiai felépítése, a vadászati szokásaik és a territorialitás mind hozzájárul ahhoz, hogy egyes fajokat egyszerűen nem lehet megszelídíteni. Ezek a tulajdonságok beépültek a génjeikbe, és még akkor sem tűnnek el, ha az állat hosszabb ideig emberi közelségben él.
