Nagyon ritkán fordult elő a modernkori történelmünkben, hogy ne kellett volna menekülnünk az eltiportatástól. Mindjárt a kezdeteknél, negyvennyolcban nekünk estek a velünk élő népek, ránk zúdult a birodalmi központ, Bécs haragja, s mikor látták, hogy mégse mennek velünk sokra, ide hívták az orosz armadát, végezze el a piszkos munkát. És megvalósult a tiprás, de addigra már olyan erős lett a nemzet, hogy csak politikai értelemben sikerült legyűrni – azt is csak ideiglenesen –, szellemi értelemben nem. Márpedig mindig ez a döntő, a szellemi szuverenitás, a gondolat szabadsága.
Talán a 1867-es kiegyezés adott valamilyen fellélegzést és egy illúziót is, hogy nem kell már félnünk az elnyomástól. Nem is volt meg az egészséges önvédelmi ösztön a társadalom nagyobb részében, hiába figyelmeztettek a szenzibilisebb költők s néhány politikus is. Úgy tűnt, minden rendben van, de ez csak a látszat szintjén volt így. Ha egy kicsit megkapartuk a felszínt, előtűntek a gondok. Látványos jelei is voltak ennek, mint például a tömeges kivándorlás, vagy a parlamentarizmus súlyos válsága. Valami elidegenedés és megmerevedés. Magabiztos nyugalom helyett pusztító közöny. És egyszer csak váratlanul elkezdődött az igazi tiprás, a Nagy Háború, amelyről egyre inkább kiderült, hogy valójában a mi eltaposásunkról szól. De hát alig ismerték fel a veszélyt, s ha meg is tették, még 1918 októberében is illúziók foglya volt a nemzet. Sokan csak akkor szembesültek a valósággal, amikor rongyos román katonák vagy szedett-vedett cseh brigádok dobták ki a lakásaikból, rabolták ki, vagy ütötték arcon őket, mert magyarul beszéltek.
Az eltiportatás annak a nemzedéknek az alapvető élménye lett, akkor is, ha itt bent lakott, a zsugorított országban, de még inkább, ha idegen impérium alá került. Szét lehetett szaggatni határokkal, de a nemzet szellemi lendülete megmaradt, ezért az a hihetetlen pezsgés és kulturális teljesítmény, amelyet a múlt század húszas, harmincas éveiben tapasztalhattunk. A nemzet egyszerűen nem akarta tudomásul venni, hogy a „kicsik” közé lökték és olyan elánnal vetette bele magát a nemzetközi versenybe, amely elismerést érdemelt. Szétválasztották a nemzetet, de nem lett idegen az erdélyi vagy a felvidéki magyar, és élt a remény, hogy újra egyesülhetünk. Meg is történt azután, de sajnos a veszély ezzel együtt is nőtt. Történelmi léptékkel mérve nagyon csekély jelentőségűnek tűnhet, hogy egy pillanatra visszatértek a magyarlakta területek, pedig nagyon mélyen beivódott ez a tény, ez a lehetőség, ez a valóra vált álom az ott élők lelkébe és talán az egész nemzet emlékezetébe is.
A körülmények persze nem kedveztek. Nem tudtunk szabadulni, nem tudtuk elkerülni a háborút. Egy még nagyobb háborút, amelybe immáron teljesen egyenlőtlen feltételekkel sodródtunk, kiszolgáltatva „szövetségeseinknek”, akik valójában legalább akkora veszélyt jelentettek a létünkre, mint az ellenségeink. Az eltiportatástól való félelmünkben elvesztettük arányérzékünket és cselekvőképességünket, s ennek a vége borzalmas pusztulás lett. Az újabb vereség következményei súlyosabbak voltak, mint az első Nagy Háború utáni összeomláséi. Ennek látványos eleme volt a szovjet megszállás, ami ellehetetlenítette a politikailag, gazdaságilag értelmes újrakezdést és többek közt meggátolta a nemzeti újraegyesítés gondolatának felvetését is. Ez a megszállás azután olyan sokáig tartott, hogy ez a gondolat, ez az érzés sokakból ki is veszett, s most már szinte úgy tekintettek az elszakított területek magyarságára, mint valami idegenekre. És még „bájosan” el is csodálkoztak: „Jé, itt magyarul beszélnek!”
Az újrakezdés azért tiszteletre méltó teljesítmény volt, főleg a szovjet elnyomás közepette. Ez az elnyomás eredményezte, hogy végül, száz évvel a modern Magyarország megteremtése után szovjetizálták az országot, és ezzel politikai és gazdasági értelemben is teljes tévútra tereltek minket. Az elnyomás feladatát átadták helytartóiknak, akik változó sikerrel és brutalitással el is végezték a feladatot. Amikor csődöt mondtak – 1956-ban –, beavatkoztak a megszállók és ránk küldték a hadseregüket, kegyetlen vérengzést produkálva Európa és a világ szeme láttára. A vérengzést folytatták a szabadságharc után is, döbbenetesen nagy számú akasztott emberrel, akiket itt Európa közepén tömegesen földeltek el jeltelen sírokba az ország közepén, az egyik börtön és kivégzőhely szomszédságában. A félelem az eltiportatástól enyhülő mértékben ugyan, de a kommunista diktatúra végéig megmaradt.
Vajon hogyan álltunk szellemi téren? A hatalom elvárta a kötelező lelkesedést, de idővel már nem akarta minden áron meggyőzni a társadalmat a saját „eszméi” igazáról. Megelégedett azzal, ha úgy tettünk, mintha elfogadnánk. Egy idő után valószínűleg a hatalom gyakorlói sem hittek már a hirdetett „eszméikben”, a hazugságok önálló életre keltek, hol nevetségessé váltak, hol kínossá. Akik még ragaszkodtak a hazugságokhoz – ők „eszméket” mondtak –, egyre magányosabbá váltak, kerülni kezdték őket, végül – mielőtt az egész rendszer összeomlott – meg is buktatták. Így járt maga Kádár János is. Ez is egy szellemi teljesítmény volt, nem is lebecsülendő, hiszen megnyitotta az utat sokak előtt a demokráciához (demokraták azért nem lettek) és főleg a magántulajdonhoz. De ez egy törpe kisebbség volt.
A többség – tisztelet a kivételnek –, szellemileg is meghunyászkodott, és ezt a tehetetlenséggel magyarázta. Ugyanakkor igyekezett megőrizni vagy megteremteni a polgári lét alapjait. Anyagi és szellemi téren is. Az anyagi függetlenség szinte teljes illúzió volt, polgárról beszélni sem lehetett, így maradt az „értelmiség”. A kapcsolat lényege, hogy a polgár a legritkább esetben végez fizikai munkát. (Legfeljebb kényszerből.) Soha olyan szorosan nem kötődött az értelmiség az államhoz, mint a szocializmusban. Pedig ennek a kötődésnek a kiegyezés utáni és a két világháború közti Magyarországon is nagy hagyományai voltak. Az egzisztenciális függés a kommunista hatalom eminens fegyvere volt, ezért is az államosítás és főleg a dühödt hadjárat a birtokos parasztság ellen. Kedves paradoxon, hogy az összes szólam ellenére, a szocializmusban nézte le leginkább az „értelmiség” a fizikai dolgozókat.
Fontos azonban leszögezni, hogy valamiféle szellemi függetlenség és távolságtartás a hatalomtól mégis csak létezett a Kádár-korszakban. És ennek alapja – ha első látásra túlzásnak is tűnik –, az ellenállás volt. Ezt az ellenállást pedig a kultúra hordozta – a művészetek –, legbelső tartalma pedig nemzeti volt és demokrata. Ezen az alapon álltak ellent az elnyomásnak, hiszen negyven éven át ez hiányzott a legjobban: a szabadság és a nemzeti érzés megélése.
A kommunista diktatúra összeomlása után az egzisztenciális elnyomás vált a legfőbb fenyegetővé. Ez ma is létezik, főleg a különböző válságok – pandémia, energia, háború –, következtében. A veszélyérzetünket növeli a jogos bizalmatlanságunk a világ nagyhatalmait irányító vezetők képességeit és szándékait illetően. Kiábrándító szembesülni azzal, hogy ezek az emberek teljesen figyelmen kívül hagyják a történelmi tapasztalatokat és ugyanazokkal a sztereotípiákkal és önző szándékokkal viszik a szakadék felé az emberiséget, mint tették ezt a huszadik században legalább kétszer. Még kiábrándítóbb, hogy ebben élen járnak az Európai Unió vezetői. A minapi strasbourgi „vitában” sokaknál érzékelhető volt egy jól kivehető eltiprási szándék. Nem tehetek róla, a prágai tavasz egy epizódja jutott eszembe, amikor a szocialista országok vezetői – élükön Brezsnyevvel –, szidalmazzák, fenyegetik a cseheket mindenféle „erkölcsi” meg politikai alapon. Ezután már azok a képek ugrottak be, ahogy két hét múlva a szovjet tankok bevonulnak Prágába. Brezsnyev meg elmondhatta, hogy ha valamelyik szocialista országban nem úgy mennek a dolgok, ahogy neki tetszik, az már az „összes szocialista ország problémája lesz.” Ismerős gondolat.
A szerző történész
