Ebben a kérdésben el van rejtve az optimista előfeltevés: mindenki egyetért abban, hogy érdemes és kell olvasni. Hogy ez mégsem így van, arra utal a sok-sok érvelés az olvasás mellett, egyébként nem kellene bizonygatni, hogy a „haszon” a lélekben is keletkezhet, s az irodalom révén is gazdagodhatunk, hogy az irodalom kicsit mássá, többé tesz. Itt csupán kettőt idézek föl a már korábban leírt érveim közül: a könyv az emlékezet és a képzelet meghosszabbítása, vagy az irodalom olvasása tesz teljessé, kipótolja bennünk a hiányokat.
Arany János halálának évfordulója előtt (1882. október 22-én hunyt el) az ő műveinek olvasására buzdítok. Azért, mert költői nyelvünk leggazdagabb kincsestárát teszi láthatóvá csak a verseinek több mint 22 ezer szavas készletével, s mikor alig tudunk összetákolni egy épkézláb, tartalmilag is a beszélő szándékaihoz hű mondatot anyanyelvünkön – mert nem találjuk hozzá a megfelelő szavakat –, eszünkbe sem jut, hogy Aranyt hívjuk szókincsbeli segítségül. Egy másik Arany (a Jókai-díjas Arany Lajos irodalmár és szerkesztő) jogosan tette szóvá az elmúlt évi magyar nyelv napján közölt cikkében, hogy nem a nyelv szürkül, hanem annak használata.
A divatszavaink közé tartozó, a dolog rendkívüliségét érzékeltetni kívánó „komoly” jelzőre volna például legalább harminc rokon értelmű alternatívánk, kontextustól függően. Bár Arany János mintegy negyven alkalommal használta a jelzőt (megfontolt, tekintélyes, jelentékeny, fontos, határozott, felelősségteljes, okos stb. értelemben), nemcsak pontosabb, de finoman érzéki hatású is lesz nála a szavak közötti relációs atmoszféra- és jelentésképzés. Mennyivel árnyaltabb a „komoly káresetnél” A nagyidai cigányok „komoly, lassú tánca”, a Híd-avatás fölszentelő „komoly hite”, a Bolond Istók ellentétes minőségeket szintetizáló „komoly-víg” lejtése, másutt metaforikus párhuzama: „Árnyékot napfény – tréfa űz komolyt”!
Szerb Antal a Lánchídhoz hasonlította Arany Jánost – „nem avul el soha”. Az el nem avulásban értelemszerűen benne rejlik a klasszikusok modernsége. Babits Mihály 1930-as, A nyugat és az akadémizmus című cikkében azt tartotta volna egészségesnek, ha a magyar költő bármi szégyen nélkül foglalhatná el helyét a székben, melyet „tradíciói szinte kijelölnek neki” – hivatkozási pontja nyugatról Anatole France és Zola, a mi klasszikusaink közül Vörösmarty és Arany. A modern nem fordul szembe a hagyománnyal, hanem építkezik belőle: „a legjelentősebb modern alkotók hagyományok követői, […] és egyszerre megújítói az irodalomnak” – előbb-utóbb olyan klasszikusokká válnak ők is, mint Vörösmarty és Arany.
Babits tisztában volt azzal, hogy a megújuláshoz érdemes Arany Jánost olvasni – Gintli Tibor Babits-portréjában „a nyitott hagyománytudatot” szintén Arany költészetére vezeti vissza, és hozzátehetjük, hogy moralitástudata is innen merít. 1925-ös Új klasszicizmus felé című programadó esszéjében ezt írja: „A bátorság morálja: szembenézni az igazsággal, bármilyen sivár is; az őszinteségé: nem szépíteni magunkat semmiben; a szabadságé, mely semmit sem érez tilosnak vagy méltatlannak abból, amit Isten megteremtett. Ma már – nem szenzáció a szabadság, ahol minden szabad. S az őszinteség önmagát veszti el, ha öncéllá lesz: aki azért őszinte, hogy őszinte legyen, az könnyen túlmegy az őszinteségén, hogy őszintébbnek lássák.” Ezt is tanulta Arany Jánostól, akinek az 1909–1911 közt írt versei csokrában (Herceg, hátha megjön a tél is!), mint egy „megzavart verselő a XX. században”, szonettet címzett: „Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének: /ládd, léha gáncsok lantom elborítják/s mint gyermek hogyha idegenbe szidják/édes apjához panaszkodni tér meg:/úgy hozzád én.”
A klasszikus Arany János Babits mellett nemcsak Kosztolányi „forrása” volt, de minden modernek „édes apja”. Tűnődtem kissé, érdemes-e belemélyednem itt a Dávidházi Péter tárgyalta Arany János-i „feltámadás-költészet” kérdéskörébe, „vigasztaló” metaforáinak titkaiba; az újabban kiadott Arany-újraolvasások közt Szilágyi Márton monográfiává kinövő, „Mi vagyok én?” című tematikus tanulmánykötetének újításába, miszerint a művek a költő társadalmistátusz-változásainak tükrében értelmezhetők. Izgalmasnak tartom Milbacher Róbert „legendahántását” is – az általa körbejárt ötven irodalmi „tévhit” majdnem fele kapcsolódik Arany életéhez és műveihez. Ezek külön esszéket kívánnak, így most csak egy kevésbé ismert Arany-vállalkozásra szeretnék utalni.
A Toldy Ferenc munkáin (1851; 1854) alapuló, a nagykőrösi tanársága idején (1857–58) oktatási célból megírt irodalomtörténetben (A magyar irodalom története rövid kivonatban) Arany felismerte: a vallás, a szokás és a morál visszatükröződik nemcsak a viselkedésben, hanem a költői művekben is, valamint a jelentős irodalmi munkák célja az erkölcsi tanítás. A közelmúlt irodalomtudományi érdeklődése ezért is fordulhat (például a Buda halála esetében) a mű valláserkölcsi motivációinak vizsgálata felé. A nemzeti költészet programját Kölcseyhez hasonlóan ő is Herder nyomán alkotta meg: a nemzetre nyelvi-szociokulturális közösségként kell tekinteni, mert nyelvünkben gyökerezik gondolkodásunk, fogalmainkat, világlátásunkat nem lehet elválasztani anyanyelvünktől – magyarázza S. Varga Pál az Arany tanulmányait és kritikáit közreadó kötet szerkesztői utószavában.
Nyelvünkben és irodalmunkban hagyományozódik tovább nemzeti karakterünk, így a szépségről sem lehet nemzeti jelleg nélkül beszélni. A kéziratos hagyatékában maradt Töredékes gondolatok című vázlatában ezt írja Arany: „Sokat emlegetik, hogy a művészet, különösen a költészet feladata a szépet, az örök szépet így fejezni ki, minden nemzeti különösség nélkül; de ez lehetetlen. […] Nem is igaz, hogy a költészet valaha ily általánosan fejezte volna ki a szépet. A görögökre hivatkoznak: hol van nemzetiebb költészet, mint az övék? […] A szépnek tehát nem lehet megtagadnia, büntetés nélkül a nemzetit.”
Ugyanitt a költészetről (az időbelitől és az esetlegestől – a nemzetitől, népitől és egyénitől – szabaduló) ideálként beszél, melynek az időbeli és az esetleges csak megnyilatkozási formája. Petőfi ugyan az idea helyébe sokszor a rest (az eszme elé a dolgot) emelte, költői lényegben azonban a „humor (tehát szép), s erkölcsi mag (tehát jó) egyesül”. Arany belátja, hogy az erkölcsöt nem helyettesítheti pusztán a szép, de az erkölcs sem állhat az eposzi hitel (a történeti hagyomány) helyébe.
A lírikus Arany János nemcsak epikus (és eposzi hősteremtő), hanem gondolkodó költő is volt, aki hagyott maga után felfedezésre váró titkokat. Szerelmi költészetéből ugyan nem lehetne könyvet írni – mert Arany „szerelmi költészetéről” nem igazán beszélhetünk –, ám érdemes volna újraolvasni a levelezését. Levélváltásait Petőfivel ismerni véljük, de a jóval terjedelmesebb, Tompa Mihállyal folytatott levelezése kissé változtat azon a képen, amit a harmonikusan búskomor és derűsen sztoikus Aranyról őrzünk.
Márpedig az innen kivilágló melankolikus költőkarakter, a betegségtől, szenvedéstől való folytonos félelem, a belső tépelődések, az önbizalomhiány, a „Hamlet-lelkűség” is jellemezte, mely vonások felől a költészete is újabb értelmezési lehetőséggel gazdagodik. Milbacher idézi egy 1854 őszéről fennmaradt, Tompának írt leveléből: „[… Én] igazi eposzi hős lettem, ki szabad akaratból nem működik, s csak addig mehet, meddig egy fensőbb hatalom bocsátja. E fensőbb hatalom az én örök tépelődésem, határozatlanságom.” A tökéletességvágya pedig tovább gyötörte, miatta érezte egész életművét töredékesnek – miként Gyulai Pálnak is beszámolt erről a hiányérzetéről, és az Összes költeményeinek bevezetésében szintén a „töredezettség” a lírai életmű kulcskifejezése.
Olvassuk Arany Jánost! A mi újra- és összeolvasásunk is kell ahhoz, hogy az Arany-költészet egészként csillogjon föl mégis az ürességekkel gyarapodó 21. században – s hogy kipótolja bennünk a hiányokat.
A szerző irodalomtörténész
