Amikor történik valami a magyar aranytartalékkal, minduntalan felhangzik egy ezerszer lejátszott lemez. Mindig előkerülnek a nemzet aranykészletének eltékozlói, akik valamiért még most is fontosnak tartják azt, hogy igazolják régi tetteiket. Szakértelmük teljes tudatában, rendületlenül érvelnek amellett, hogy semmit nem számít az ország biztonsága szempontjából, ezért nincs értelme a jegybankoknál a nemesfém felhalmozásának.
A világ közben mit sem törődik ezekkel a fajsúlyos véleményekkel. Közel másfél évtizede ellentétes irányba halad. Amióta kitört az orosz-ukrán háború, még nagyobb lendülettel gyűjtik a jegybankok az aranytömböket. Olyannyira, hogy az utóbbi két év rekordokat döntő keresletében már meghatározó szerepet töltöttek be a központi vásárlások.
Immáron harmadszor döntött szeptember végén jegybankunk monetáris tanácsa az ország aranytartalékának emelése mellett. 2018-ban előbb 31,5, majd 2021-ben 94,5 tonnára nőtt a Magyar Nemzeti Bank trezorjaiban tárolt tömbök mennyisége, ami most további 15,5 tonnával, 110 tonnára gyarapodott.
Ahogyan a korábbi jegybanki aranyvásárlásoknál már megszokhattuk, a mostani lépés sem hagyta nyugodni a kedélyeket.
A kritika lényege szinte mindig ugyanaz, ezért nem is ez igazán az érdekes. Inkább az, hogy ki válik aranyfóbiássá mindig akkor, amikor a tartalék emelése a nyilvánosságban szóba kerül. Korábban Surányi György volt az, aki számos alkalommal – még a legutóbbi országgyűlési választási kampányt is kihasználva – beszélt arról, hogy mennyire elítélendőnek tartja azt, amikor a jegybank az aranykészlet emelését is megfelelő eszköznek látja az ország biztonságának növelésére.
Most pedig Bod Péter Ákos érezte úgy, hogy el kell ismételnie mindazt, amivel az MNB-s aranyvásárlás értelmetlensége mellett érvelni lehet.
A régi lemez tehát forog, ám, hogy kik szerepelnek rajta, az korántsem véletlen. A magyar jegybanknak az elmúlt száz évben – megalapítása óta – mindig volt aranya. A nemesfém a nehéz történelmi pillanatokban különösen fontos szerepet töltött be. A Vörös Hadsereg elől a felső-ausztriai hegyek közé menekített közel 30 tonna adta például az 1946-ban bevezetett forintunk fedezetét.
Negyven évvel később valamivel 60 tonna alatt állt a készlet, ami az utolsó állampárti jegybankelnök, Bartha Ferenc alatt már apadni kezdett.
Az igazi csapás ugyanakkor Surányi György hivatalba lépésekor következett be, aki 1989 és 1991 között közel negyven tonna aranyat dobott a piacra. A tékozlást jól szemlélteti, hogy miközben a sietősen értékesített nemesfémért unciánként 380 dollárt kapott akkor a magyar jegybank, az eladott készlet értéke ennek ma már a hat-hétszeresét is elérné.
Az aranytartalék kiseprését Bod Péter Ákos fejezte be, akinek elnöksége alatt, 1992-ben állt be a mindössze három tonnás szint, ami egészen 2018-ig maradt változatlan.
A „tékozló fiúk” még ma is kitartanak amellett, hogy egyrészt a kor parancsa volt az arany kiszórása, másrészt a nemzet ellen tesz, aki a nagy költséget felemésztő, ám hasznot nem hozó drágaságot halmozza fel a jegybank trezorjaiban. Már az első állítás is vitatható annak tükrében, hogy az aranytól sem mindenki vált meg a múlt század utolsó évtizedében sietősen: például a régiónk országainak jegybankjai átlagosan negyvenszer nagyobb készlettel rendelkeztek a mi három tonnánkhoz képest.
Az aranyárak – a hosszabb távú trendeket tekintve – stabilan emelkedő árfolyama pedig a „haszontalanságra” vonatkozó érvet cáfolja látványosan. Csak gondoljuk át: mennyit érne ma az eladásakor közel félmilliárd dolláros bevételt hozó aranykészlet? Az összeg valahol hárommilliárd dollár körül mozog és folyamatosan emelkedik felfelé.
Kimondhatjuk: a tékozló elnökök – mai árakon számolva – több mint kétmilliárd dollárral biztosan megrövidítették az országot, és ha ezt átszámítjuk az eladáskori értékre, még meredekebb lesz az egyenleg.
A fentiek tükrében érdemes feltenni a kérdést: ki vajon ki az igazi hazárdjátékos? Az, aki arannyal erősíti az ország biztonságát, pozitív befektetői megítélését és a jegybanki tartalék értékállóságát vagy az, aki a piac pillanatnyi mozgását alapul véve dönt és ezzel jelentős károkat okoz a nemzetközösség számára?
Az akár még érthető is lenne, hogy 1990 környékén nem volt előre kalkulálható az ezredforduló utáni pénzügyi világválság, járvány, háború és az ezekkel járó feszültségek sokasága, de akkor legalább azt vennék észre aranykészletünk eltékozlói, hogy alapvetően változott meg a világ. A felelőtlenség kora lejárt és a biztonság építése ma az előremutató trend. Vajon annak, hogy az aranyvásárlás mértéke és a nemesfém árfolyama az utóbbi két évben már történelmi csúcsokat döntött, nem lenne semmi valós alapja? Valamiféle őrült aranyláz lenne ennek az oka? Kína, Oroszország, Törökország és Szingapúr után mi történhetett a kiugróan nagy tételt vásárló lengyel jegybankkal és a harminc év után ismét vevőként megjelenő csehekkel? Varsóban és Prágában is megháborodtak?
A csillogó nemesfém rabul ejtette és elvette az eszét a kőolaj-termelésben meghatározó szerepet betöltő OPEC-tagországoknak, amelyek az utóbbi két évben annyi aranyat vásároltak, mint korábban húsz év alatt? Mindenki varázstáncot jár és nem hallja, amit Surányi György és Bod Péter Ákos tanácsol? Mi lesz így velünk, ha már ennek a két fontos szakembernek a szavát sem hallják meg a jegybanki döntéshozók? Lehet, hogy vakon és süketen a vesztünkbe rohanunk?
Nem hiszem. Inkább azt gondolom, az aranyvásárlók a tékozlókkal szemben látják azt, hogy mit kíván a rájuk bízott közösség érdeke. A két levitézlett jegybankelnökünk nélkül is tudják, hogy mit kell cselekedniük.
A szerző közíró