A 2008-as nagy globális pénzügyi válság nyomán számos tiltakozó mozgalom jött létre, amelyek közül látvány-technikailag az Occupy Wall Street (Foglaljuk el a Wall Street-et) volt a leghíresebb. 2011-ben néhány napon át „megszállás” alatt tartották a Wall Street környékét, ahol a globális pénzhatalmat szimbolikusan megtestesítő New York Stock Exchange, a világ legnagyobb pénztőzsdéjének épülete található. Csatlakozott hozzá a Together99 (Együtt99) mozgalom is, amelynek neve arra utal, hogy a társadalom 99 százalékát képviselik. Vagyis ahogy az amerikai alkotmány kezdődik „We the people”, vagyis „mi, a nép” mindenre képesek vagyunk, hiszen demokrácia van, ami nem más, mint a nép uralma.
Nem lehet persze illúziónk afelől, hogy az ilyen „csinált” forradalmakat kik és miképpen „csinálják”, de érdemes lenne kicsit eltöprengeni arról, hogy vajon mi is történne, ha egy „népfelkelés” sikeresen „elfoglalná” a Big Money, a Big Tech, vagy Big Pharma, vagyis a legnagyobb globális tőkestruktúrák „főhadiszállását”. Egyáltalán lehetséges-e ilyen népfelkelés? Mert egy népfelkelés nem elhanyagolható előfeltétele ugyebár először is maga a nép, és bár e mozgalmak evidensnek tekintik, hogy a nép elsöprő többségét képviselik, és egy demokráciában a nép döntő többsége győz, ám erről szó sincs. Ahogy Mark Twain mondta, csak nem képzelitek, hogy ha a demokráciával bármin valóban változtatni tudnánk, akkor megengednék nekünk a „demokráciát”. Vagyis a demokrácia akkor jön el, amikor valójában már semmilyen valós választási lehetőség nincs és nem is lehet a globális tőkestruktúráknak való teljes engedelmességen kívül.
Mivel a nép nagy része ma már engedelmes munkaerő és fogyasztóerő állatként szolgálja e gigantikus tőkestruktúrákat, így a „történet” itt be is fejeződhetne, de lévén, hogy most egy elméleti jelentőségű kérdésen „filozófálunk”, talán mégis van értelme tovább töprengeni.
Például elgondolkodni azon, hogy ha esetleg mégis tömeges ellenállás alakulna ki, és e nagy tőkestruktúrák „megadnák” magukat, akkor mi történne. Vagyis léteznek-e olyan, a gyakorlatban is megvalósítható létszerveződési modellek, amelyek alapvetően változtatnák meg a világunkat most már legalább félévezrede meghatározó nyugatias modernitás szerveződési módját, amit a 19. század óta „kapitalizmusként” ismerünk, és amelynek fő mozgatóerejét a profit adja. És bár nagyon sok ilyen elmélet született az elmúlt egy-két évszázad során, a válasz egyértelmű nem. Nem, nincs ma egyetlen olyan létszerveződési modell sem, amely képes lenne arra, hogy az egyre nyilvánvalóbb módon zsákutcába vezető, de egyelőre ma mindent meghatározó létmodell megvalósítható működőképes alternatíváját jelentené. És ez azért elég vészjósló, mert ebből logikailag csak egy nagy összeomlás következhet, hisz maga a berendezkedés, bár a felszínen sokat változott az elmúlt két-három évszázad során, de a lényege nemcsak, hogy nem változott, hanem csak egyre meghatározóbb lett. És ez a lényeg az élősködés.
A kapitalizmus, mint szerveződési mód csak addig képes életben maradni, amíg talál újabb és újabb kifosztható erőforrásmezőt. Vagy a külső természetben, vagy az ember lelki, erkölcsi, szellemi „belső” természetében. Ma mindkét „természet” folyamatos elmocskolása zajlik, és abban teljes az egyetértés, hogy „valamit” tenni kellene, de hogy mit, és miképp arról nemcsak, hogy konszenzus nincs, de egymással szembemenő, többnyire egyformán hamis elbeszélési módok, a narratívák globális háborúja örvénylik.
Az elmúlt évszázadok során azonban mindig akadt újabb és újabb kifosztható erőforrásmező, sőt Afrika példája azt látszik bizonyítani, hogy egy már teljesen lefosztottnak látszó „meddőhányó”, vagy éppen „hulladéktároló”, amivé Afrikát a nyugatias modernitás tette, újabb technológiával „reciklálhatóvá” vált, szóval, hogy indulhat egy újabb lefosztási ciklus is. Igaz, ezt már nem közvetlenül a Nyugat, hanem Nyugatnál is sikeresebben nyugatosodott Kína viszi végbe olyan eljárásokkal, amelyekre a Nyugat sohasem lett volna képes.
Kína példája egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy az egész „occupy” ügy még annál is bonyolultabb, mint amilyennek elsőre látszik. Elindult ugyanis egy olyan globális átalakulási folyamat, amelynek lényege, hogy a „nem-Nyugat”, egy másik nevén a „globális Dél”, vagy Roger Scruton szójátékával élve a West and the Rest nyomán a „Rest” egyre határozottabban fordul szembe a Nyugattal. A dolog legmélyebb paradoxonja az, hogy ez a „nem Nyugat” szintén nyugatosítva van, esetenként, például éppen Kínában magánál a Nyugatnál is sikeresebb „szuper Nyugatként” üzemel. Sőt a BRICS néven ismert kezdeményezéssel globálisan is intézményesülni kezdő „nem Nyugat” nem is tagadja, hogy a Nyugat fegyvereivel kívánja legyőzni a Nyugatot.
Ez a meglehetősen konfúzus helyzet is jelzi, hogy a nyugatias létszerveződési modell alternatíváját azok sem igazán találják, talán nem is nagyon keresik, akik ma egy intézményesülni kezdő globális lázadás meghatározó szereplői. A címben is jelzett alapkérdés, hogy a nyugatias modernitás globális hatalomgazdasági intézményeinek esetleges „elfoglalása” után mi is történne, változatlanul megválaszolatlan. Sőt talán megválaszolhatatlan is, mert nem látszanak azok a szellemi áramlatok sem, amelyek létrehozhatnák azt az értelmezési keretet és az ehhez illeszkedő fogalomkészletet, amely alkalmas volna a kérdés megfogalmazására és aztán talán a válaszok megtalálására. Márpedig enélkül csak üres látványtechnika marad minden „népfelkelés-kísérlet”.
A szerző közgazdász
