2024. október 23. szerda. 9:56
A legélőbb ünnepünk vitathatatlanul az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásának napja, amely ugyan nem feltétlenül azonos értelmezésben, de napjainkban is mély érzelmeket vált ki a magyarok többségéből. Az egy pillanatig sem kérdéses, hogy október 23. a szabadság szinonimája, a kérdés leginkább mindig az, hogy mit is értünk ezen magasztos eszme alatt. Beérjük-e hangzatos, szemforgató hablatyolással, amely a felszínes „mintha” érzéssel megelégszik, vagy ragaszkodunk a ténylegesen önálló döntés lehetőségéhez.
Ez ad különös csillogást az utóbbi években is ennek az ünnepnek, hiszen kérdéses sem lehet, hogy hatvannyolc évvel ezelőtt ilyen reményekkel teltek meg Budapest utcái. Nem hiszek az utólagos okoskodásoknak, nem hiszem, hogy bármiféle forradalmi változásért gyülekeztek volna a Bem-szobornál; a bátrak kiállása legfeljebb a rendszer csiszolgatásáig merészkedett, hiszen nagyon is elevenen élt akkor mindenkiben a korlátlan hatalom gátlástalansága; a csengőfrászról nem a tankönyvekben olvastak, hanem a hétköznapok tapasztalata volt, amiről még nem tudhatták, mikor tér vissza, lehet-e könyörtelenebb is. Október 23-án, majd az azt követő napokban a zsigeri félelmeiket legyőzve vonultak, gyülekeztek, szerveződtek, barikádozták el magukat. Akadtak, akik már pontokba szedték óvatos elképzeléseiket, ám a tömegnek a rettegésből, a kiszolgáltatottságból volt elege, és a változtatás mélysége csupán a következő napokban fogalmazódott meg.
Ettől olyan visszataszító és hátborzongató, amikor Ursula von der Leyen felszínes párhuzamával ezt a tiszta, elementáris erőt hasonlítja a maffia szervezett térnyeréséhez. Hatvannyolc évvel ezelőtt nem Soros György szervezetei vagy más haszonlesők kegyeltjei halásztak a zavarosban, hanem az elnyomottak, a megfélemlítettek szabad akaratukból történelmet írtak, és csöppnyi erkölcsi kétely nélkül éppen az a Nyugat csapta rájuk az ajtót a szuezi csatorna gazdasági előnyeiért cserébe, amelyik most ugyancsak anyagi haszon reményében küldi az ukrán katonákat a frontra, mert a látottak alapján róluk véletlenül sem lehet azt állítani, hogy – szemben a budapesti ötvenhatosokkal – önként és dalolva menetelnének a muszkák ellen.
A magasztos, erkölcsi érveket mindig előszeretettel pufogtató Nyugat, amely ötvenhatban már sokadszor hagyta cserben Magyarországot – az ezeréves Kárpát-medencei történetünkben ez olyan természetessé vált, minthogy nem nyugaton, hanem keleten kel a Nap –, mert azt sem feledhetjük, hogy az egy évszázaddal korábbi muszkainvázió is akkor indulhatott meg, miután a bölcs Nyugat csendes beleegyezését adta a magyar szabadság eltiprásához.
Igen, október 23. most is szabadságkérdés, jelenleg is arra emlékeztet, hogy képesek vagyunk szabadon, önállóan dönteni, s ha bennünket más szempontok vezetnek, mint a Manfréd Webereket, az még nem a demokrácia hiánya, sőt lehet, hogy éppen az a démosz diadala, szemben a nyugati jogállamokkal, ahol az új módi szerint a népakaratra fittyet hányva a győzteseket megkurtítják és a lúzereket segítik hatalomba.
Ötvenhatnak valóban nagyon sok tanulsága van, az egyik éppen az, hogy alaposan válogassuk meg a barátainkat, ne dőljünk be a könnyelmű ígéreteknek; viszont magunkban bízhatunk, nem vagyunk olyan ostobák, mint amilyennek láttatni szeretnének bennünket.
A szerző vezető szerkesztő
