Sokan voltak azon az októberi kora délutánon a Corvin közben. Szellemi nevelőapám is beszélt a Pofosz nevében, de én igazából titkon azt a régi-régi lányt kerestem, akivel megbeszéltük, hogy itt és ekkor, ezen a nehéz negyvenéves évfordulón találkozunk, először azóta, hogy a fehér újra fehér, a fekete újra fekete, a szabadságharc az szabadságharc, és persze más, nagyon más lett így. Volt tisztogatás és Bokros-csomag. Rafinált újraelnyomás és egészen elképesztő hiéna-vadkapitalizmus – Horn Gyula pufajkás fogkirugdosó és bandája uralkodott Magyarországon. A megemlékezés persze szép volt. Egyszer csak, egészen váratlanul, tárogatószó hallatszott valahonnan, és – kissé furán, látszólag nem is egészen ideillően – a Krasznahorka büszke vára. „Harcosai mind pihennek a dicső fejedelemnek” – körülnéztem, és arra eszméltem, hogy csupa könnyes arcot látok magam körül.
Nem álltunk túl messze az Astoriától, idővel egyre több lett a mozgolódás, üzenetek jöttek-mentek, sugdolózások – mire a beszéd végén bemondták, hogy merre ne induljunk el, merrefelé ajánlott távozni: nyilvánvaló lett, hogy valami történik. Elindultunk a Múzeum körúton a Kálvin tér felé, majd onnan metróval… Egyre sűrűbb és egyre hangosabb a tömeg, általános nyugtalanság, kiabálások, mi van a Gerlóczy utcánál, a Madách térnél, már az Astoriánál is. A Múzeumkerttel szemben sűrűsödünk össze, mindenki beszél, mindenkinek értesülései, javallatai, megjegyzései vannak, váratlanul elönt az indulat, a kültelki múlt meg a neveltetés jótékony hatása, elszántan nekiindulok – „Odamegyek!” – egy néni áll elénk, „Jaj, kedveseim, oda ne menjenek, maguk szépek, fiatalok (?), agyonverik magukat, hiszen…” A fojtó, erős szag egyre fojtóbb, már távoli fehér füstköd is látszódik az Astoria felől, mint amikor a nyári mezőn a hajnali ködfelhő még nem akar engedelmeskedni a kelő napnak… Rengetegen vannak körülöttünk, árad a tömeg mindenfelől. Az Astoria felől is – ekkor látom meg az első rogyadozó alakot, ketten támogatják, alig bír lépni, csuromvér az arca, a ruhája, ha nem fognák, rég összeesett volna. Távolabb torlódás, valakit körbe fognak, nyilván fekszik. A hangzavar egyre elviselhetetlenebb. Barátnőm megszorítja a karomat: „forduljunk vissza”. A Kálvin téren várni kell, annyian vannak, nem lehet lemenni az aluljáróba. Felnézek a közönyös házfalakra – átvillan rajtam, ugyan melyik, ugyan hol lehetett az a tűzfal, amely megőrizte ama vörös csillag kontúrjait, amelyet ötven évvel ezelőtt levertek a most véresre vertek apái.
Ha valaki – mondjuk – 1983-ban azt mondja, hogy tíz éven belül a szovjet megszállók kitakarodnak az országból, és újra a Szent Koronával ékes ősi magyar címer a haza jelképe: kétségtelen, hogy az elmegyógyintézet felé irányítom az illetőt. Ugyanúgy, mintha azt mondta volna, hogy 2016-ban a dicsőséges forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóját – magamat igen-igen jól érezve – az egykori megszállók rettegett-utált fővárosában, Moszkvában töltöm, ahol az évforduló, a szabadságharc tiszteletére nagyszabású emlékkonferenciát rendeznek (!), amelyen a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet munkatársaként veszek részt – elutazásom előtt pedig Wittner Mária úgy három emelet magasságú képét látom a pesti házfalakon, és mindenfelé olvasható a piros-fehér-zöld mondat: „Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak.”
Egyszer valaha, nagyon régen, kamaszkoromban rekkenő nyárban lángosért álltunk sorban a strandon. Éktelen hosszú volt a sor. Egy középkorú úr megállt a kanyargó embertömeg előtt, és megszólalt: „Van itten valami haladás?” Szellemi nevelőapám kiszólt neki: „Hát tudja, uram, amennyi a történelemben lenni szokott.”
A szerző író