A történelem is arra tanít bennünket, hogy ha a kommunisták kerülnek hatalomra, rémtettek kísérik uralmukat. A baloldali ideológia gyökerébe van oltva az erőszak, a jogtiprás, az emberi méltóság tiszteletének hiánya. Ennek lehettünk tanúi 2006-ban is, ’56 ötvenedik évfordulóján. Miközben a Rákóczi úton Gyurcsány rendőrei embereket vertek, ujjakat és bordákat törtek, szemeket lőttek ki, a Kossuth téren a bolsevikok utódai ünnepi tűzijátékkal szórakoztatták magukat. Az MSZP és a DK szellemi elődei mesterei voltak a becstelenségnek és a gonoszságnak. A vadállatian vérszomjas pártállami vezetés már 1952-ben önnön borzalmaiban kéjelegve úgy döntött, hogy a 16-18 éves korosztály tagjait, akikre addig „csak” háborús és népellenes ügyekben lehetett halálos ítéletet kiszabni, ettől kezdve a népi demokratikus államrend megdöntésének kísérlete miatt is akasztófa alá lehet hurcolni. Hogy érthető legyek, leírom még egyszer: a fiatalkorúnak már a kísérletért is kötél járt.
Aztán az esetleges félreértések elkerülése végett ezt a jogszabálynak csúfolt horrorisztikus rendelkezést az ’56-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtása után, a megtorlás időszakában Kádárék az 1957. évi 34. törvényerejű rendelettel megerősítették. Valójában ennek alapján küldték bitóra a fiatalkorú Mansfeld Pétert. A közhiedelemmel ellentétben nem azért vártak a kivégzésével, hogy betöltse a 18. életévét, mert ez akkor már egyáltalán nem volt akadálya a halálos ítélet végrehajtásának. A kádári véres terror példa nélküli gonoszsága mindezek ismeretében még inkább elborzasztó. Kahler Frigyes jogász-történész említ egy állítólagos kijelentést arról, hogy Kádár 1956 után 1,1 millió embert akart internáltatni. Mintha az egész magyar néppel le akart volna egyszer és mindenkorra számolni. Talán nem túlzás, ha azt mondom, a magyarországi kommunista terror atyjához, Kádár Jánoshoz képest Néró császár kedves jótevője volt a világnak. Kádár a szovjet katonai beavatkozás után a Minisztertanács elnökeként rideg számítással indította meg brutális megtorlógépezetét, amelynek kegyetlensége és kíméletlensége még a bresciai hiénáét, vagyis Julius Jacob von Haynauét is túlszárnyalta.
Ebben az állításban nincsen semmiféle túlzás, a tények és a számok nem hazudnak. Ugyanis az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után Haynau körülbelül százötven embert végeztetett ki, és ezer-kétezer ember kerülhetett börtönbe. Ezzel szemben 1957 és 1963 között a kádári vérengzés idején a magyar történelem példátlan méretű kivégzéssorozata és erőszakhulláma söpört végig az országon. Kádár túlbuzgó eszelőssége még a nem éppen finom lelkületükről ismert oroszokat is sokkolta, és ellentétben állt a Nyugattal ekkor megbékélésre törekvő Hruscsov érdekeivel is. Ráadásul az oroszok 1957-től már nem erőltették az akasztásokat. Kádárék mégis mintegy négyszáz mártírt juttattak bitófára (Gosztonyi Péter történész szerint 453 főt). Maga Kádár azonban csak 280 halálos ítéletet volt hajlandó beismerni Mihail Gorbacsovnak 1985-ben. Az államilag intézményesített mészárláson túl húszezer embert kilakoltattak, tizenháromezer embert internáltak, huszonhatezer embert bebörtönöztek. Még 1970-ben is, amikor a közvélemény úgy tudta, már senki sincs börtönben a szabadságharcosok közül, akkor szabadultak ki az utolsók, köztük Wittner Mária is. És akkor most illesszük ide Fekete-Győr Andrást személyét, a mérhetetlen Momentum most már volt országgyűlési képviselőjét, akit társtettesként elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt a napokban jogerősen felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek. Arcátlanul ordítja a nagyvilágba, hogy ő egy mártír, aki a rendszerváltozás óta eltelt időszak első politikai elítéltje. Hogyan is lehetne egy ilyen politikai kalandort, egy szellemi fércembert, hivatásos hazaárulót, aki a hazájáért életében egy szalmaszálat még odébb nem tett, politikai elítéltnek tekinteni, akár csak egy pillanatig is Wittner Máriához hasonlítani.
A kivégzettek egy részét jeltelen sírokba, drótokkal összekötött végtagokkal, ócska kátránypapírba göngyölve, arccal a sírgödör alja felé kaparták el. Micsoda aljas ördögi lelkület kellett ahhoz, hogy ezeket a borzalmakat egyáltalán képes legyen valaki kigondolni, nemhogy még véghez is vinni! Mindez borzasztó és szörnyűséges káini gyilkosságsorozat volt. Nemcsak az életüktől, hanem emberi méltóságuktól és személyiségüktől is meg akarták fosztani őket. Sőt, még a megemlékezés lehetőségét is el akarták venni a hozzátartozóktól. Mit látunk most ’56 évfordulója körül? A történelem megismétli önmagát. A tragikus hirtelenséggel elhunyt államtitkár, Potápi Árpád János halála kapcsán a baloldali hírportálok kommentelői és az egyik külpolitikai elemzőjük is gyomorforgató bejegyzéseket tettek közzé. Büntetőtörvénykönyvbe ütköző módon kegyeletsértést követtek el, az elhunyt emlékét rágalmazással és becsületsértéssel meggyalázták. Fizikailag nem tehették meg, de szellemi értelemben ugyanúgy ördögi lelkülettel ócska kátránypapírba göngyölték elhunyt államtitkárunk drága emlékét, megfosztva őt ezzel emberi méltóságától. Micsoda aljas ördögi lelkület kellett ahhoz, hogy ezeket a gyalázkodó szavakat képes legyen valaki kigondolni és le is írni („szarházi, moszkovita csicska, Horthy-rajongó tálib, hasznoshülye, cserélhető alkatrész” stb.).
Kádár, Néróhoz hasonlóan, alantas céljai elérése érdekében a családi körhöz tartozókat és a közeli barátokat sem kímélte. Kevesek előtt ismert, hogy Kádár volt a keresztapja ifjabb Rajk Lászlónak, de ez egyáltalán nem zavarta őt abban, hogy sztálinista belügyminiszterként 1949-ben segédkezet nyújtson legjobb barátja, Rajk László koncepciós peréhez, majdan kivégzéséhez. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt tételezzük fel, ahogyan Nérónak a saját anyja meggyilkolása miatti szörnyű lelkifurdalása adta meg az utolsó lökést, amely az őrület örvényébe taszította, úgy Kádárnak is Nagy Imre kivégzése alapozta meg azt a súlyos lelkiismeret-furdalást, amely halála előtt már az elméjét is megroppantotta. Pedig Nagy Imrét és társait nem lett volna „kötelező” kivégezni 1958-ban. Az oroszok többször el is halasztatták Kádárral a pert. Azonban ez az ügy Kádár személyes bosszúja volt, többek között azért, mert Nagy Imre nem volt hajlandó lemondani kormányfői tisztségéről, és ezért Kádár betegesen mindaddig veszélyben érezte árulással megszerzett illegitim hatalmát, ameddig Nagy Imre életben volt.
Nagy Imre halálba küldése után egy olyan nérói figura vált belőle, akit folyamatosan követett áldozata szelleme. Élete végéig nem mondta ki nagy nyilvánosság előtt Nagy Imre nevét, mindig csak „arról az emberről” beszélt. Utolsó, egyórás, zavaros, nehezen követhető beszédéből kiderült, hogy Kádárnak Nagy Imre kivégzése élete végéig tartó súlyos és nyomasztó lelki tehertételt jelentett. A sors azonban nem volt tekintettel a hóhérlelkületű kommunista vezér lelkiállapotára, mert úgy rendelte, hogy élete utolsó napjaiban még látnia kellett azt a történelmi igazságtételt, amelynek során Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén az áldozatokat a legnagyobbaknak kijáró tisztességgel egy egész nemzet könnyei között búcsúztatta. A sorsnak még arra is volt gondja, hogy a Legfelsőbb Bíróság azon a napon hirdesse ki Nagy Imre és társai rehabilitációját, amely napon halálba küldőjük eltávozott az élők sorából. Azonban még holtában sem találhatott az anyaföldben nyugalomra a hazaáruló, hiszen 2007. május 2-ára virradóra Kádár Fiumei úti sírkertben található síremlékét feltörték, és elvitték csontjainak a medencecsonttól felfelé eső részét a koponyájával együtt, a sír fedőlapjára pedig festékkel a „gyilkosok 56” feliratot fújták. Talán meg is nyugodhatnánk, hogy napjainkra végleg eltűntek a kommunisták. Nevükben talán igen, de szellemiségükben nem. Mint búvópatak, sokáig lappangott, most pedig újfent támad, és mára ez az erőszakos szellemiség eluralta nemcsak az itthoni ellenzéki oldalt, hanem Brüsszelt is.
Nem véletlen, hogy óhatatlanul eszünkbe jut a régi, a hírhedt bolsevik agytröszt nevével fémjelzett Brezsnyev-doktrína. Ugyanis a Szovjetunió virágkorában, a Brezsnyev-doktrína értelmében bármely szocialista ország belügyeibe be lehetett avatkozni a kommunista hatalom megvédése érdekében. Vagyis a beavatkozás nem volt más, mint az állami szuverenitás korlátozásának ideológiája. Brüsszel ugyanilyen doktrína mentén akar velünk szemben eljárni, szankcionálni, büntetni. Egyre nyíltabbak és intenzívebbek azok a törekvések az Unióban, amelyekkel a másként gondolkozó tagállamok, így hazánk szuverenitását is támadják. Von der Leyen a 2022-es olasz választások előtti napokban nyíltan megfenyegette az olasz választókat, hogy ha „rossz irányba mennek a dolgok”, vagyis a jobboldali Georgia Meloninak szavaznak bizalmat, akkor „lesznek eszközeik” velük szemben, példaként utalt Magyarországra és Lengyelországra. A minapi strasbourgi vita után az is világossá vált, hogy Dobrev Klára és Magyar Péter boldog hazaárulóként lelkesen jelentkezik a feladatra, hogy egy esetleges sikeres puccs után nagykoalíció erejéig a DK és a Tisza összeálljon és végrehajtsák a brüsszeli elvárásokat.
Ahogyan a szovjetek betörtek ’56-ban Budapestre, majd ’68-ban Prágába, semmibe véve az országok szuverenitását, önrendelkezési jogát, most Brüsszel akar rendelkezni velünk, felettünk és helyettünk arról, hogyan éljünk, kiket engedjünk be országunk területére. Akkor a Brezsnyev-doktrína alapján képmutató módon baráti segítségnyújtásra hivatkoztak, ma álszentül a brüsszeliták az általuk kreált jelszavakra, a soha pontosan meg nem határozott és ezért kényük-kedvük szerint magyarázható kötelező szolidaritásra meg jogállamiságra. A szovjet segítségnyújtásnak az volt az ismérve, hogy senki sem kérte, de jött. A brüsszeliták szándékolt beavatkozása is ilyen: senki sem kéri, mégis ránk erőltetnék. Ötvenhatban sem hunytunk szemet e fölött, most sem hagyjuk. Mártírjaink véráldozata nem volt hiábavaló. Egyedül mi tehetjük hiábavalóvá, az utókor, ha nem ragaszkodunk azokhoz az eszmékhez, azokhoz az értékekhez, amiért az életüket adták, ha feladjuk országunk szuverenitását.
A szerző jogász
