Ha a demográfiai és a karrierpálya ütközik – akkor előbb utóbb a karrierpálya nyomja el a gyermekvállalást. A pénzért folytatott munka kiszorítja az otthonmunkát még a gyermekek mellett is. A pénz ma már sokszor kevésbé hiányzik a gyermekre, mint az idő. A családok szintjén súlyos karrier és demográfiai pályaorientációs ütközések vannak, a legélesebb e tekintetben a gyermekvállalási és a munkaerőpiaci pályák sűrűjének összefutása az ember szociálisan és biológiailag determinált termékenységi szakaszára. Ez olyan, mintha a központi pályaudvarokon ugyanannyi vágány lenne, mint azokon messze túl. Ha egy életszakaszra túl sok pálya fut be, az nyilvánvalóan jelentősen túlterheli a pályaudvart, esetünkben a családokat. Még súlyosbítja ezt a helyzetet, hogy amikor a családok nevelési terhelése csökken, vagyis karrierjükre koncentrálhatnának, akkor már, mint munkakeresők leértékelődnek, majdhogy nem „öregnek” számítanak. A túlzott munkaerő-mobilizáció ennek a családi életszakasznak a túlterhelését még tetézi azzal, hogy a fiatal munkát keresőket a rendszer elszívja a természetes szociális környezetükből: az őket felnevelő családtól és településektől. A fenti pályáknak túlzott összezsúfolódását – e cikkben a családok szintjén tárgyalva – a gyermekvállalási támogatási rendszerrel jelentősen mérsékelni lehetne, ha az átfogó (komplex) társadalomgazdasági politikára épül. A családpolitikával foglalkozó cikksorozathoz ezen írásomban a fent vázolt pályaszemléletű megközelítésben szeretnék hozzájárulni.
Meggyőződésem, ha a családok szintjén a társadalom demográfiai és munkapiaci pályái túlzott mértékben összefutnak, akkor ezen pályákat egymással nem versenyeztetni kell, hanem időben – váltóállításokkal – szétválasztani. Lássuk be, hogy az emberi életben azonos időszakaszra befutó pályák egymással szembeni versenyeztetése a családi időhiányt nem megszünteti, hanem csupán újra osztja (ez régi technikája az erők harcának). Végső vesztes a családi idő lesz, azon belül a legkevésbé versenyképes, a gyermek. Ha ezt belátjuk, akkor már másodlagos kérdés az, hogyan keressük a megoldást arra, hogy a család ideje a mainál sokkal erősebben védhető legyen. Ezen cikk keretében csak arra van lehetőségem, hogy bemutassam, ez a pályák váltóállítására irányuló felvetésem nem csak megvalósítható, hanem a vágyott gyermekek megszületése szempontjából elengedhetetlenül szükséges is.
A pályaütközéseket először enyhítette, de idővel inkább erősítette az is, hogy az utóbbi időben a családpolitika engedélyezte a gyermeknevelés első idejében is a munkavállalást, méghozzá a nagyvonalú támogatás mellett is. Nem ismerték fel, hogy a kisgyermekes családnak inkább több családi időre van szüksége, mint többlet pénzre.
Ehelyütt felhívjuk a figyelmet arra, hogy a gyed megszüntetése kétéves korban sokkolóan hatott a családokra, ez a sokkhatás meg is jelent a családok további gyermekvállalási „kedvtelenségében”. Ezért akár minden további intézkedést megelőzően sürgős lenne a gyed kiterjesztése a gyermek hároméves koráig.
Végeredményben a családpolitikák – különösen az egyébként is válságosabb korszakokban – a kedvezőbb gyermekvállalást nem voltak képesek életpálya mintává varrni, azaz intézményesíteni.
A gyermekvállalást támogató pénz elvárt és valóságos működése között kellett keresnem a választ, mikor is a következő paradoxonra jutottam. A családok működésének valóságos társadalmi játéktéreben a gyermekvállalásra juttatott többlet egy idő után pénz nem csökkentette, hanem akár még növelte is a pénzhiányt. Hogyan lehetséges valami, ami a józan észnek ellentmond? Úgy, ahogy a társadalmi játéktér sokkal összetettebb, mint ahogy azt a gondolataink leképezni próbálják.
Egy olyan korban, amikor már kritikussá vált a családi munka leértékelődése a magasabb társadalmi státuszra emelt pénzért folytatott munkával szemben, ott nem kellett sok idő ahhoz, hogy a többlet pénzért folyó munka kiszorítsa a család idejéből még a gyermek idejét is. A női karrierpálya gyermekvállalási korra való korai időzítése hamarosan újra osztotta a család idejét – a pénzbeszéd szintjén is – a „többet érő” pénzkereső munka javára. Létrehozva magát a demográfiai paradoxont. Azt, hogy a gyermekvállalást támogató pénz egy idő után eredeti működésével szemben éppen ellentétesen kezdett hatni. Ugyanis az otthonmunka csökkenésével megnőtt a szükséglet a pénzért megvásárlandó javak iránt. A többletpénz így egy idő után új elköltési utat talált, ezért elsődleges családi megélhetési szükségletté vált a családra fordítható idővel szemben. Mondhatjuk a közmondások bölcsességével, hogy a kígyó a saját farkába faragott. A többletpénzkereslettel a család megkeresi azt a pénzt, amit a szolgáltatások megnövekedett igénybevételével már akár előre el is költenek. A vesztes pedig elsősorban a gyermekre fordított idő. Már nem is látjuk, hogy rá nem több, hanem kevesebb családi idő jut, mint annak előtte. Ezt a folyamatot a korszellem gazdasága több oldalról is megerősítette.
A modern kor a személyiség és a család világát egyre inkább kényszeres helyzetekbe szorítja. Írásomban korunk gazdasági világának a demográfiai feltételeit javító, ezáltal a hagyományos családmodell fennmaradását segítő családpolitikai választ keresem.
A gyermekvállalásra fordított fészekrakó idő – a dolgok rendje szerint – a női életpálya meghatározott időzónájába esik. Ez az időzóna egyáltalán nem egységes. A második, még inkább a harmadik gyerek általában csak akkor születik meg, ha időben megszületik az első gyermek. A gyermekvállalási támogatásnak tehát időben visszafelé kell a rendet alakítani. Ha az anya életpályájában az első gyermek vállalása időben történik – akkor annak viszonylag nagy a valószínűsége, hogy megszülethet a második gyermek vagy akár a többi. Ráadásul az idejében gyermeket vállaló anya számára a gyes jóval alacsonyabb lesz azokénál, akik az első gyermeküket a termékenységi kor utolsó szakaszára halasztják, amikor már kedvező jövedelemmel rendelkeznek. Ráadásul esetükben már jóval kisebb a valószínűsége annak, hogy a támogatás egyben további gyerekvállalást is jelenthet. A gyed mai rendszere – csupán e példát követve – láthatóan igazságtalan, ráadásul alacsony hatékonyságú. Az egyre későbbre halasztódott első gyermekes nők arányának a gyors növekedése olyan paradox helyzetet teremtett, hogy egyre több pénz mehet el egyre kevesebb gyermekre.
Miért ne közvetíthetné a gyermekvállalás támogatásának a rendszere a női világ termékenységéhez is kötődő – általam a családalapítás gyermeknevelési korszakának nevezett – gyermekvállalási időszakot. Ne, mint sok esetben, annak már a végét? A gyermekvállalási időszaknak, mint az életpálya egy megnevezett szakaszának az felel meg, hogy a nő már eléggé felkészült párjával együtt a felnevelendő gyermeke (gyermekei) világra hozatalára és egyben éretté is váltak együtt a családalapításra és felelős munkavállalásra. Ez különösen a nők esetében azt is jelenti, hogy ugyan már karrierpályáját elkezdte, már belépett a munka világába – de még nem kifejezetten a saját karrier pályájának az építésére, hanem csupán annak az alapozására. Ennek előnye, hogy a gyermekvállalás nem a már kialakult karrierpályáját szakítja meg, hanem azt csupán későbbre halasztja. Ez egyáltalában nem hátrányos a szülőkre nézve, hiszen a gyermeket világra hozó nő a munkavállalási idejét a gyermekvállalással nem túlterhelt életidejében töltheti ki, és a megszakításos munkaviszony sem okvetlenül terheli. Ez esetben nem történik más, mint az, hogy a gyermekvállalás idejére ugyanúgy társadalmi minta alakul ki, mint ahogyan az megtörtént a tanulást szolgáló iskolarendszer által.
A gyermektámogatás rendszerét tehát az első gyermek időzítésére javasolt koncentrálni az előbbi szempontok szerint az első gyermek vállalásának 24 éves korától kezdve a 35 éves korral befejezve a javaslat szerint. Ezekkel a dátumokkal csupán azt jelöltem meg, hogy a családtámogatás időzítése nagyon lényeges, a hatékonyságát jelentős mértékben meghatározó kérdés.
Az életpálya-orientációs támogatásnak azt is szorgalmazni kell, hogy az anya teljes életidejének (Magyarországon ez a szülő nő esetében mintegy 80 év) legalább tíz évét koncentráltan gyermekvállalással tölthesse el párja segítsége mellett. Mintegy 35 évet ettől elkülönítve töltsön el karriermunkával. Nem hiszem, hogy tömegesen követelnék az anyukák, hogy ők 35 évnél sokkal többet kívánnak pénzkereső munkával tölteni. Tehát nem a tíz év sok, hanem az kevés, amit az anyák ténylegesen és koncentráltan a kisgyermekeikkel és az ő családjukkal töltenek. Alapvetően a gyermekvállalási és karrierpálya mostani modellje torz. De miért nem lehet azt újra gondolni? Ha a 35-40 év munkában töltött időt be lehet vésni az életpálya programozásába, akkor az ember gyermekvállalási életpályájára miért nem lehet legalább tíz évet erre a nemes, a munkáltatóknakis fontos célra – a munkaerő utánpótlására eleve bebiztosítani? A tíz év bevésése azt jelenti, hogy ez az idő nem megosztandó, a pénzért folyó munkával nem megversenyeztetendő. A 10+35-ös modell ezért azt is jelenti, hogy az első gyermek megszületése szempontjából a tíz év kezdő évének 24 és 35 éves kor közé kellene esnie. (A nyugdíjhoz szükséges évek számába jelenleg beszámítanak gyermekenként két évet.)
A 10+35 életpálya modell három generációssá is tehető. Ezt a pálya szétválasztós rendszert lehetőleg három generációsként kellene megszervezni, visszaszervezve a nagyszülőket az unokák mellé – kifejezetten a nagyszülő-unoka kapcsolat rendszeres biztosítására (nem az anya otthoni szerepének a helyettesítésére, hanem az anya „szabad”, azaz neki szükséges szocializációs idejének megszervezésére. Ezt a vázlatos gondolatot azért vetettem fel, mert sajnálatosan a fővonalban alig szerepel a család tematizálásában a nagyszülő és az unoka, holott nagyszülő-unoka kapcsolat csakúgy családi párost képez, mint a szülő és gyermek párosa. Az unokajog visszaállítását a gyermek jogához hasonlóan a családpolitikának mielőbb fel kell vennie.
Összefoglalva: a családpolitika pályaorientációját e cikkben három szempontból tárgyaltam. Ezek a gyermekvállalás határozott irányulása a korai gyermekvállalásra, ideális pályaív szorgalmazása a javasolt 10+35 éves pályamodellel. Továbbá röviden megemlített szempont volt a három generációs modell visszarendezése – nagyszülő-unoka párossal. A gyermekvállalást támogató családpolitikának határozott, a szülők gyermekvállalási korára irányuló pályaorientációt kell képviselnie.
A szerző egyetemi tanár, társadalomgazda, közösségszervező
