Istencsapások – így hívta régebben a nép a nagyobb bajokat, amelyek megkeserítették az életét falun és városon. Legfőbb ilyen istencsapásunk manapság a nép apadása, fogyása. Nagy kár, hogy megállítani már aligha én fogom, aki kenyerem javát már megettem, s abban sem vagyok biztos, hogy megállítható ez a fogyás. Valami rossz, beteg ösztön ez, amelynek nehéz ellent állni. Talán nem is tudatossággal lehetne ezen segíteni, inkább a kapzsiság, szűkhomlokúság méregfogának kihúzásával. Én már csak úgy vagyok, hogy egy szál magamban örvendezek az utódoknak, a lurkóknak, családom, nemzetem gyarapodásának. Négy unokám Istennek szép áldása, de néha félek egy kicsit, nehogy túl nagy terhet rakjon vállukra majd a sors. Nagy a felelősségünk nekünk, kik hasonló csizmában járunk: mit hagyunk az utódainkra? Elég volt-e megszületnünk, felnevelkednünk, repülnünk, teremtenünk, a határokig szállnunk, s lehullanunk – még csak egy pillanatra –, mint a madár, amely beleütközik az ablaküvegbe. Még most csak egy pillanatra, de sejtve már, hogy a nyugalmas emberöltő vége közeledik. S az istencsapások is mintha szaporodnának.
A nyavalyák, mint régen a pestis és a kolera itt leselkednek ránk. Most covidnak mondják, átéltük a világ-vesztegzárat. Ezernyi kamera és más eszköz vigyázott ránk, mint hajdanán a falu határában a vasvillás őrök, mégis elkapott a rém, s kis híja volt, hogy el nem vitt, mint Kulifay Jánost, ki meghalt egykoron harminchat esztendős idejében hánytató hasmenésben. Mindenféle vész tizedeli az állatokat, marhavész és madárinfluenza, az ember már szinte hálás, ha olyasféle istencsapásával van dolga, mint az árvíz, amelyről tudja honnan és mikor jön, s jobb esetben védekezni is képes ellene. Amíg az önjelölt „politikai-kármentők” össze nem zavarnak mindent és a szakemberek, akiknek dolga a védekezés sértődötten haza nem mennek. Pedig az nagy baj lenne, mert bár ma már nem vályogból építik a házakat, ha meglódul a Duna, s télen összetorlódik a jég, ma is letarolhat egész falvakat, városrészeket.
Az Istenre – ahogy a természetre –, nem lehet haragudni. Sokkal inkább lehet az emberre, aki maga idézi elő a bajokat. Ilyen volt mostanában, hogy tisztán csak magunk idéztük elő a csillagászati árakat, s hogy az egészet belengje valami misztikus köd, elneveztük inflációnak. Amikor „magunkról” írok, persze csak azokra gondolok, akik szemérmetlenül emelték az árakat mindenféle indokokra hivatkozva. De a játéknak persze mi is részei vagyunk, mert elfogadjuk a játékszabályokat és megvesszük csillagászati áron a termékeket. „Ja, kérem, ilyen a piacgazdaság” – tárják szét a kezüket kajánul a haszonlesők, és mi még feszengünk is, hiszen mi akartunk valami ilyesmit a szocialista hiánygazdaság helyébe. Csakhogy nem erről volt szó! Nekem úgy tűnik, itt szó sincs piacról. Hatalmas kartellek működnek a világ olajkereskedelmétől kezdve a tőzsdéken, bankokon át, egészen békásmegyeri piac zöldséges standjaiig. Mi mindenhol csak vásárlók vagyunk. „Általános árszínvonal” még az életben nem csökkent. Hogy az infláció csökken, az is áremelkedést takar, legfeljebb kisebb mértékűt. Ennyit közgazdasági kifakadás, dióhéj csörgetés elég is lesz, mert a végén még a kelleténél jobban ledorongolnak. „Méregfog.”
Japánban egy cunami károkat okozott egy atomerőműben, ezért Németország bezárja az összes atomerőművét, azokat is, amelyek több száz kilométerre a tengertől Bajorországban vagy Baden-Württembergben találhatók. Talán mástól félnek. Megkezdődik az „energetikai átállás”, amelynek következménye az energiaárak drasztikus emelkedése. Van, akinek ez tetszik. Leginkább abban a buborékban, ahol annyi pénzt „keresnek”, hogy valójában nem is ismerik az értékét. Egy bőröndben ötvenezer euró? „Na és” – mondhatta volna Horn Gyula, és mondta is. De a pufajkát nem ismerik Brüsszelben, nincs rá szükség. Hajnalban nem kell kimenni ganézni az istállóban. Gyulának is másra kellett a vattakabát. Mellszobra van Gyulának Brüsszelben. Néha elgondolkozom, mi lenne, ha egy kataklizma után – nem is járunk olyan távol tőle –, az új korok régészei kutakodva a romok között, Horn elvtárs mellszobrát találnák meg, s ebből kellene következtetéseket levonni az egykori európai civilizáció utolsó évtizedeiről. És mondjuk megmaradna még a Sargentini-jelentés egy portugál fordítása. Nem irigylem a jövő doktoranduszait.
Zöld lesz az energia! Nap-, szél- és vízierőművek ontják a zöldenergiát. Lobog a hajunk a szélben, mögöttünk a tájban dalolnak a szélmalmok. Viszont tárolni már ne legyen szabad az energiát – akkumulátorok, de kérem! –, szállítani semmiképpen. A fény, a meleg fölénk telepszik Scott McKenzievel. De ott van még a gáz. Sebaj, politikai okokból szankcionálják az orosz gázt. Egyenesen. De ferdén azért hadd jöjjön. A nagyobb nyomaték kedvéért fel is robbantják a legújabb gázvezetéket. Most mind kihűl. Majd hoznak a tengeren át. Németország hátsó udvara, az Európai Unió megtiltja, hogy orosz gázt és olajat importáljunk, betiltaná az atomerőművünket is. Bujkál a hő. Egyéb mondvacsinált okokból pénzügyileg megfojtaná az országot. A füst a cseréptetőre lapul. Közben a húszik lőnek egyet az öbölnél: katasztrófa. Felmegy az olaj ára. Micsoda istencsapása.
Persze a legnagyobb baj a háború. Seregek, idegek. Arról valahogyan azt gondoltam, hogy most már mégse hozzák a nyakunkra. De aztán felrémlett egy jóslás, amit Weöres Sándornál olvastam, s bizonyosan sok-sok forrásból szűrte át magán a költő. A második világháború alatt írta, annak is a vége felé, amikor közeledett, s gyilkos rebbenésekkel a mindennapok részévé is vált a pusztulás. A jóslás az állandó háborúról szól, amikor „a társadalmi egyensúly egyre kényesebbé válik: mind-több a rendelet, megszűkítés, büntetés; nemsokára a nép jobban fog irtózni a békétől, mint a háborútól; végül az egyensúlyt állandó hadiállapottal kell fenntartani.” Stimmel, ha 1939–44-re gondolok. Mégse tartunk itt?! Akkor mi ez a nyugtalanító érzés bennem? A háború már elkezdődött. Kelet-Európában Oroszország és Ukrajna között, a Közel-Keleten Izrael és (mondjuk így) az Izraelt el nem fogadók között. Mi az Európai Unióban élünk. Nincs itt egyre több „rendelet”, „megszűkítés”, „büntetés”? Már régen nem az uborka hajlatáról és a csirkéknek fenntartott négyzetméterről szólnak a rendeletek. Nem az almafák kivágásáról. Azt elfogadtuk nevetve, de most a rendelet már arról jön, hogy sok-sok pénzt kell küldenünk abba a háborúba, pénzt vagy fegyvert. A „megszűkítések” már érintik a legalapvetőbb értékeket, a szabad mozgást (határellenőrzés visszaállítása), a szabad sajtót (cenzúra); a szabad kereskedést (szankciók); a „büntetés” pedig eljutott a legdurvább megbélyegzésig és uzsora bírságokig (például a törvényes határvédelemért). Mégsem akarunk hinni a költőnek, aki szerint „megkezdődik a háború, amelyben a győzelmi szándék csak a múltból örökölt szólam; az igazi, titkos cél a háború tovább-vonszolása: egyik harcoló fél sem meri vállalni az a gazdasági gordiusi-csomót, amit a béke jelentene.” Kihúzni a méregfogat.
Iszonyú jövendölés ez, és ha belegondolunk, sok mindent megmagyaráz. Megmagyarázza a teljesen értelmetlenül elhúzódó háborúkat: valóban nincs akarat befejezni. Az állandó háborúk korában élünk és a háború vezeti az embert, nem az ember vezeti a háborút. Ezt a helyzetet tényleg csak úgy lehet megoldani, mint egykoron Nagy Sándor a gordiuszi csomót. Erős akarattal, leleményességgel, s persze az sem árt, ha a megoldás közvetlen haszonnal is jár. A nagy Alexandroszhoz hasonló embert aligha találunk ma a háborús elmék közt Moszkvában, Brüsszelben és Washingtonban. De ki tudja, az is lehet, hogy két hét múlva belovagol a világtörténelembe és ezt a csomót elvágja. Azt se bánjuk, ha csak kihúzza az eresztéket, mely a jármot és a rudat összetartotta. Azaz kihúzza a dolgok méregfogát. Csak legyen vége már az állandó háborúk korának, ennek a legújabb istencsapásának.
A szerző történész
