2024. október 26. szombat. 11:50
Ott voltam. Láttam. Átéltem. Tanú vagyok. Nem tudom, hogyan sikerült 1956. október 29-én elszöknöm otthonról, mert ismerve lelkesedésemet (Petőfi fényképe sokáig a szobám falát díszítette) csak a szüleimmel együtt mehettem ki a forradalmi napokban az utcára. Lakásunk szomszédságában, a budai Móricz Zsigmond körtéren ugyanis komoly harcok folytak; felszedték az utcaköveket, hogy az orosz tankok mozgását lehetetlenné tegyék. Felgyorsítottam a lépteimet, mert azt hallottam, hogy a Gellért-hegyen lévő hat méter magas, géppisztolyos szovjet katona szobrát el fogják távolítani. Az eredeti felirat szerint „A felszabadító szovjet hősök emlékére emelte a hálás magyar nép”. A szobrász – ahogy a Felszabadulási emlékmű alkotója is – Kisfaludi Strobl Zsigmond volt. A katonaszobor felavatására nagy pompával 1947. április 4-én került sor.
Izgalom lett úrrá rajtam, úgyhogy az utolsó métereket már futva tettem meg, hogy ne maradjak le a történelmi eseményről. Még jókor érkeztem, mert a hosszú, vastag kötelet éppen akkor erősítették a szobor testére és nyakára. Bevallom: kéj volt a „kivégzés” előkészítését és menetét látni, miközben egyre gyűlt és zajongott a tömeg. Vezényszóra megfeszült a szobor nyakán a hurok, majd a következő pillanatban az ujjongó emberek szeme láttára a „bálvány” a porba hullt. Valaki elkezdte énekelni a Himnuszt, a tömeg pedig csatlakozott hozzá. Nemzeti imánk utolsó akkordjainál pedig a jelenlévők szó szerint rávetették magukat a földön heverő szoborra, és némelyek hatalmas kalapácsokkal (hol szerezték őket?), két kézzel ütötték verték, mintha élő személy volna. Feszítővas került elő, hogy a szobrot darabokra szedjék, feltrancsírozzák. Az emberek lelkéből úgy tört fel az indulat, mint egy tűzhányóból a láva. Egy évtized megalázása, szenvedése, törvénytelenségei, a szabadság hiánya tört fel ezekkel az ütésekkel. Egy asszony büszkén mutatta a kamerának a szobor csizmáját, amely a tulajdonába került. Tudniillik az extázist lefilmezte a CBS operatőre, magyar részről pedig Mikó József. Mikó volt a forradalom egyik legtevékenyebb operatőre, neki köszönhetjük például, hogy az október 23-i tüntetés szinte teljes egészében látható ma is. (2008-ban hunyt el Los Angelesben.)
A gyűlölet és az összetartozás érzékelésének magas lelki hozama volt a katonaszobor ledöntése. Elképzelem, hogy a forradalom leverése után, a bosszúhadjárat során, milyen lázasan kutakodott a belügy a filmkockák után. Hogy mi lett a megcsonkított katonaszoborral? Pótolták egy másikkal. De hogy ezt a másikat mikor állították fel, erre nincs adat. Gondolom ünneplés nélkül és nagyon hamar. Azt sem tudjuk, hogy ki volt a művész, aki erre a második katonaszoborra felkérést kapott. De ennek is eljött a végzete, mert a rendszerváltozás után, 1992-ben, a budatétényi Memento parkba szállították. Ott aztán beszélgethet a társaival. Hogy mi kerül a helyére a Gellért-hegyen? Sok vita után egy nagy, fehér mészkőkeresztet képzeltek oda, amely elődomborodik a mészkőtalapzatból.
A katonaszoborról Márai Sándor jut az eszembe, aki 1946-ban ezt írta a naplójában: „Április négy. A »győzelem« napja, vagy a »felszabadulás ünnepe…« – valahogy így nevezik. Ma egy éve, hogy az utolsó németet is kiverték az oroszok. …elgondolkozom, hogyan vagyok ezzel a nappal? Valahogy úgy, mint az athéni Timon Alcibiadessel, mikor azt mondja neki: »Az istenek veszítsék el Athént győzelmed által! Téged meg azután, ha győztél! Mert arra születtél, hogy a gazokat öldösve, hazámat győzd le«.”
A szerző újságíró