Nemcsak a rajz és a festés iránt érdeklődött, de többen kiemelték szép hangját. Nem törődött vele, aztán meghallgatta ügyvédnek készülő volt iskolatársa, barátja, aki énektanítással is foglalkozott. Énekelt neki, s azt a tanácsot kapta, hogy a hangját ki kell képezni, hajlandó kevés honoráriumért tanítani, mert valószínűleg operaénekes lesz belőle. „Lelkesen kezdtem hozzá, hogy énekelni tanuljak és olyasmivel foglalkozhassam majd, amit szenvedéllyel tudok csinálni” – írta a hetven évvel ezelőtt (1954. október 28.) elhunyt Nagy Lajos A lázadó ember című önéletrajzi kötetében.
A leginkább az 1934-ben kiadott Kiskunhalom című, a falukutató irodalmi nyitányt jelentő szociográfiájával és az 1921-es Képtelen természetrajz (később a duplájára bővített) abszurd karcolatgyűjteményével ismertté vált író nem lett operaénekes. Ökölvívó sem, noha ezt a karriert sem tartotta kizártnak. Jogi tanulmányokat folytatott, házitanítói állást vállalt, majd a „kávéházi író” 24 éves korától, 1907-től rendszeresen jelentkezett novelláival és cikkeivel a fővárosi lapokban. Írt viszont operakritikákat, foglalkozott filmesztétikai kérdésekkel. Tarján Tamás (Kardos Pál és Kónya Judit melletti másik monográfusa) szerint a naiv életösztön, az individuális szabadságvágy, az öniróniával teli vitalitás jelképeként értelmezte a chaplini figurát. Sajtótörténetileg is jelentős a Nyugatban megjelent 1911-es The Boxing Match című cikke a némafilmről. A Johnson–Jeffries nehézsúlyú ökölvívó mérkőzés híradófelvételeiben látott események utólagos hatásairól értekezett, az elsők közt fejtve ki a dokumentatív és művészi igényű mozgófénykép különbségeit. A későbbi terjedelmesebb filmcikkeiben is foglalkozott a valóság és a dokumentáció viszonyával, s íróként azt az elvet követte, hogy a fantázia felszabadításához szüksége van a tapasztalatra, a megéltség bizonyosságára.
Bevallom, Arany János olvasása után nem csak az évforduló miatt fordultam Nagy Lajos felé. Jellemezte őt a homo satiricus attitűd, az iróniától a kegyetlen gúnyig terjedő kritikai habitusában az értelmi és érzelmi hatásra apellálva. Rokona ennek az Arisztophanésztól, Plautustól, Terentiustól eredő, de Shakespeare, Cervantes vagy Molière munkáiban is feltűnő „poeta comicus”, mely típus jellemzői Csokonai Békaegérharc, Petőfi A helység kalapácsa, Arany Az elveszett alkotmány című műveiben, Mikszáth parlamenti karcolataiban és Tóth Árpád hírlapi poémáiban, Szabó Dezső társadalomkritikai pamfletjeiben, s nemkülönben Nagy Lajos Képtelen természetrajzában is jelen van.
A humor társadalmi és politikai feszültséget levezető szelep, a nemzeti önvédelem formája volt, de megjelent egy másik típus is, mely a közösségi önvádat az öniróniával társította. Arany János írta erről: „A humoros író mély fájdalmat érez a világ romlásán, de nem lévén reménye javítani, kétségbeesetten kacag önmaga és a világ felett” – mintha a „melankolikus költőkarakter” újabb ön-olvasatával lenne dolgunk. Szalay Károly hozzátette: Arany is írt „gyönyörű, keserű, önvádoló humoros műveket, amelyben az önirónia és a nemzeti önvád éppen olyan fontos szerepet játszik, mint korábban Petőfi szatíráiban”.
Nagy Lajos öniróniája egészen a szkepticizmusig terjedt: még magának sem hitt. Mikor a naturalistának nevezték, mondván, hogy írásaiban szinte „lefotografálja” az életet, azzal tiltakozott önéletrajzi regényének első részében (A lázadó ember), hogy soha „fotográfiát” nem csinált. Az irodalomban fotográfia egyébként sincsen, mert bármilyen hű is egy művészi ábrázolás, annak minden pontja az írói szándékból is fakad. S mivel a cselekményen alapuló novella, az intellektusra is ható publicisztika kevésbé alkalmas az érzelmi hatás kibontására, az „emberi tényező” a szatírát, lírát és gondolatiságot ötvöző irodalmi tárcaműfajban került nála társadalomlélektani kontextusba.
Illés Endre „félelmetes erejű emberidézőnek” tartotta, megjegyezve, hogy „valósága nem összegzett valóság, hanem mindig a pillanat és az indulat valósága. Mindig egy-egy pillanatba süti bele az élményt, és ettől az égési sebtől évekig vagy talán soha nem tud szabadulni”. Mindeközben figyelt az olyan apró részletekre, melyekből föltárhatók a nagyobb összefüggések, a mozaikokból kirajzolhatók a konfliktusok. Ha valamivel nem volt elégedett, indulatát a távolságteremtő iróniába tette át. A fordított hangsúlyú közlésből lett az „abszurd transzpozíció” – a hibát, a bűnt, a fantasztikusan ostobát észszerűként, természetesként és jogosként írta le. Így hívta fel a figyelmet a társadalom hazug, képmutató és ostoba vonásaira.
Az 1918-as szatirikus glossza, Az operettelőadás a Képtelen természetrajz hangütésével indul, sorolva az előadás kellékeit. Az alcíme: Kis természetrajzi tanulmány, de egy év múlva A magyar földbirtokos karcolatnak már „Kis képtelen természetrajzi tanulmány” az alcíme. Az előadáshoz szükséges egy színháznak nevezett intézet, kellenek színművésznőnek mondott hölgyek, kell a „szövegből és zenéből összekomporomittált” darab. „Negyedszer kell két elegáns úriember, ezek a szerzők, az első Ady és Babits iránt való frocliból írónak, a másodikat, mivel az a szegény Mozart, Bizet és Verdi úgyis meghaltak, tehát nekik már úgyis mindegy, zeneszerzőnek nevezik.” Ötödször egy páholyban ülő gróf is kell hozzá, hiszen „az egész előadás a gróf kedvéért történik”, a gróf pedig a Prima Donna kedvéért nézi minden este az előadást. Könnyen kiolvasható Nagy Lajos édeskeserű ítélete az opera és az operett közötti esztétikai különbségről, de a közönségízlésről és az azt kiszolgáló szerzőgárdáról is. „Író úr és zeneköltő úr karonfogva távoznak, az utcán találkoznak a szemközt jövő Dosztojevszkijjel és Beethovennel, és várják, hogy azok nekik előre köszönjenek.”
A Képtelen természetrajz nem a klasszikus fabulákat parodizálta (bár forgatta Aiszóposz, La Fontaine, Heltai Gáspár, Fáy András meséit), az ihletet a tankönyvek iránti ellenszenve adta. Sokat gúnyolta a primitíven didaktikus tananyagot, s tudatosan alkalmazta a korabeli tankönyvírók körülményeskedő stílusát, amit átfordított stílusparódiába. Mivel a Képtelen természetrajz humora egyúttal gondolkodásmódként jelent meg, Nagy Lajos „egyszerre gúnyolja ki a bornírt tankönyvi közhelyeket és a közhelyes-előítéletes gondolkozás általános uralmát”.
Nagy Lajost olvasva, mivel típusokról van szó, a torzképszerűen bemutatott figurák révén ráismerünk jelenünkre és közös ismerőseinkre is, bár a karcolatok utalásai elárulják a keletkezésük idejét. A sas csattanója a Monarchia bukására utal: „Igen szimpatikus a sasok közt a kétfejű sas, amely csak döglött állapotban látható, s hajdan címereken tanyázott.” A disznóról így írt: „Az úgynevezett disznóságokat nem ő, hanem az ember követi el. Megjegyezzük itt, hogy ez nemcsak a disznóságokkal van így, hanem a szamárságokkal és a marhaságokkal is.” Végül az egyik kedvenc a sok közül, A majom című karcolatból: „Némelyik majom […] a majmolásban odáig megy, hogy az embert mindenben majmolja: ágyban fekszik, reggel mosdik és fésülködik, ruhát vesz magára, sétál, kávéházban reggelizik, újságot olvas, azután hivatalba megy; sok pénzt keres, és felesége is van. Sőt az ilyen majmoknak szokott a legszebb feleségük lenni.” A párhuzam közéleti és irodalmi fricskákkal folytatódik: „hol van az a majom, amelyik például olyan buta tudna lenni, mint egy jövendő hadvezér – és hol van az a majom, amelyik oly gonosz tudna lenni, mint egy kapitalista. Sőt még Heltai Jenőt sem majom utánozza, hanem Gosztonyi Ádám.”
A szerző irodalomtörténész
