Hszi Csin-ping és Narendra Modi indiai miniszterelnök öt év után először fogott kezet egymással az oroszországi BRICS-csúcson. A szimbolikus pillanatra azután került sor, hogy megállapodás született a két ázsiai nagyhatalom között régóta fennálló határvita feloldásáról. Nyugati elemzők szerint ez aláássa az USA indo–csendes-óceáni terveit, és akár egy Tajvan elleni támadásnak is megágyazhat – derült ki a Business Insider riportjából.
Kezdjük azzal, hogy a tavalyi, a szervezet kibővítéssel végződő johannesburgi találkozó előtt a legtöbb magyar és külföldi szakértő azt mondta: nem lesz ott semmi látnivaló, mivel India és Kína között kibékíthetetlen ellentétek vannak, az indiaiak amúgy is inkább nyugatosak, meg aztán nincs is más választásuk, hiszen ki védené meg őket a „vörös veszedelemtől”, ha nem az USA és szatellitjei?
Nekem erről más volt a véleményem. Például az, hogy a gyarmati múltja miatt Indiát nem lehet automatikusan az angolszász érdekszférába utalni. Sőt! Ami pedig Kínát illeti, az állam berendezkedéséből adódóan a rendszer addig barátja vagy ellensége valakinek, amíg ellenkező előjelű párthatározat nem születik. És akkor született is, a BRICS pedig kibővült.
Idén, a kazanyi csúcs előtt szinte a legtöbb magyar és külföldi szakértő azt mondta: nem lesz ott semmi látnivaló, mivel India és Kína között kibékíthetetlen és a többi, és a többi…
Szóval, az a helyzet, hogy a nyugati intelligencia meglehetősen korlátolt, és abból a szempontból is hiábavaló volt a kolonializmus, hogy még az egykori gyarmattartók sem értik néhai alattvalóik gondolkodásmódját. Nem tanultak semmit a leigázottaktól. Bezzeg fordítva!
Ezért aztán úgy gondolják, hogy lehet „bandázni” az ősellenség Pakisztánnal, minden eszközt bevetni Modi megbuktatására a választásokon, megpuccsolni a szövetséges Banglades vezetését, és elvárni azt, hogy India mindezek ellenére hűséges legyen azoknak az örököseihez, akik a 19. században olyan nyomorba döntötték a szubkontinenst, amelynek máig ható következményei vannak.
Egyfelől nem veszik észre, hogy az „oszd meg és uralkodj”-nak szakálla nőtt, másfelől mindegy, hogy liberális demokraták vagy a másik kurzus, a nyugati elemzők és döntéshozók – tisztelet a kivételnek – jellemzően abból indulnak ki, hogy a Nyugatnak nincs és nem is lehet alternatívája, és ilyen-olyan okból mindenki csatlakozni akar hozzá: vagy titkon arra vágyik, hogy demokráciává bombázzák, vagy arra, hogy olcsón eladhassa a nyersanyagait, a munkaerejét, és hozzájárulhasson a nyugati hegemónia és életszínvonal fenntartásához. Esetleg is-is.
Zárójelben jegyezzük meg, ezért is nagyon „mókás”, amikor a progresszívek a világ leigázása és ősi civilizációk romba döntése miatt kárhoztatják az egyházakat. A valóságban ugyanis annyi történt, hogy a keresztény univerzalizmust felváltotta a felvilágosult univerzalizmus. A célok és az eszközök azonban alig különböznek, és a világ köldöke e nézet szerint továbbra is Nyugaton van, ahol a többség vallásos fanatizmussal hisz a saját értékei egyetemességében, és fittyet hány arra a tényre, hogy a mi jólétünk nem a morális felsőbbrendűségünk, nem a transzatlanti ember zsenijének a következménye, és a kapitalizmusnak is csak annyiban, hogy a globalizáció korába lépve a termeléssel együtt az osztályellentéteket is „transznacionalizálta”, így az igazi mély törésvonalak nem egy-egy társadalmon belül, hanem a Nyugat és a nem-Nyugat között húzódnak.
A rasszista, szupremácista képzelgésből azonban a BRICS-csúcs egy pillanatra mintha kijózanított volna egyeseket. Hszi és Modi szelíd kézfogása óriási pofonként csattant egyesek arcán, akik most megkongatták a vészharangot.
„Tehát ez mindenképpen visszalépés az Amerikai Egyesült Államok indo–csendes-óceáni kilátásai szempontjából, tekintettel az India–Kína-kapcsolatokban tapasztalható közeledésre és különösen India, Kína és Oroszország közeledésére” – mondta egy dél-ázsiai és indo–csendes-óceáni ügyekkel foglalkozó stockholmi központ vezetője a Business Insidernek.
Szerinte már az is elképzelhető, hogy a kínai vezető a színfalak mögött megegyezett indiai kollégájával arról, hogy az nem avatkozik be; nem választ oldalt, ha Peking megpróbálja kiterjeszteni a hatalmát Tajvanra.
„Azt hiszem, Kína nagyobb ambíciója és célja a tajvani kérdés, és ezért nem igazán szeretnék fenntartani azt a fajta feszültséget, amelyet az elmúlt három-négy évben Indiával szemben fennált – mondta a szakértő, hozzátéve: – Ezért szeretnék a kapcsolatokat újjáépíteni, és szeretnék elérni, hogy India ne reagáljon olyan érzékenyen a tajvani kérdésre.”
De aztán, ahogy a pofon hatása kezdett elmúlni, ez a szakértő már azzal áltatta magát és mindenkit, hogy az orosz–kínai szövetség miatt Peking teljesen elszigetelődött a világban – cseszegeti az EU és az USA, és mint tudjuk, ezek ketten a világ, melynek peremén még szigetként ott lebeg Dél-Korea, Japán, Ausztrália és Új-Zéland. Tehát a mondás most az, hogy Kína kitörési pontot keres, és ezért kénytelen alárendelődni, de legalábbis engedni Indiának, ami a gyengeség jele.
Hogy mi lesz ebből? A jövő évi BRICS-csúcs előtt a legtöbb magyar és külföldi szakértő azt fogja mondani: nem lesz ott semmi látnivaló.
Aztán majd megint meglepődnek…
