2024. október 28. hétfő. 10:10
Vannak olyan hírek, amelyek sorsfordító nagy történelmi események varázsában, azok kellős közepén látszólag alig-észrevettek, ha nem éppen teljesen észrevétlenek maradnak, jelentőségük nem mérhető akár egyik vagy másik adott történelmi nap akármelyik hatalmas fontosságú történéséhez – a mi 56-unk történetében mondjuk például a semlegességi nyilatkozathoz november 1-én vagy a szovjet csapatok Budapestről történő kivonulásához október 29-én.
Alig egy nappal korábban, október 28-án – éppen 68 esztendeje – jelent meg a bel- és a hadügyminiszter közös parancsa. Ennek értelmében az addigi „elvtárs” helyett a „bajtárs” megszólítás íratik elő, ezt vezetik be a fegyvereres erők kötelékében.
Ha jól emlékszem, idestova másfél évtizede szervezi egyik régi hódmezővásárhelyi katonatársunk – az érettségi-, az osztály- vagy az évfolyam-találkozók mintájára – a volt katonatársak, a valamikori bölcsészhallgató-katonák („11 hónapos sorkatonai szolgálatot teljesítők”) összejöveteleit – és alighanem ösztönösen, automatikusan, a legelső perctől „bajtársak” volt a megszólítás meghívóban-levélben-értesítésben-tájékoztatásban. A világ legtermészetesebb módján.
Nem is lehetett más, ha jobban belegondolunk.
És ha kicsit alaposabban megvizsgáljuk e különös szépségű szóösszetételünk természetrajzát: láthatjuk, mennyi rejtett-titkos mélységet, megrendítő emberi tartalmat-tartást, megszívelendő komolyabb-mélyebb üzenetet és tartalmat hordoz akár csak ez az egy, ez az egyetlenegy összetett szó. Baj-társ. Társ a bajban. A bajtársiasság több önzetlenségnél, önfeláldozásnál, segítőkészségnél és férfias egymásért-küzdésnél, testvéri-embertársi szeretetnél, kölcsönös megbecsülésnél, amely közös nehézségeken, szenvedéseken, együttes fizikai és lelki megpróbáltatásokon keresztül és azokon imigyen túlmutatva képviseli és reprezentálja a legtöbbet, amit a bajtársiasságnak (is) egyik legnagyobb magyar irodalmi alkotásában, Ottlik Géza Iskola a határon című, mindenség-fenségű regényében például így, ilyen formában is olvasható: „Uramisten, gondolta, tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni.”
Igen: ez is mind-mind a „bajtárs” szó mögött rejlik. Meg még sok minden más is. És e sok minden mással együtt nemcsak része, de egyik legbensőbb, legkifejezőbb lényege 1956-os szabadságharcunknak.
A szerző író
