Ebben a viszonyrendszerben igazából nincs mit méricskélni. Mint ahogy egy szülőnek sem az a dolga, hogy saját tetszési indexe szerint rendszerezze a gyerekeit. Egyvalami mind a két esetben igaz lehet, az első gyerek és az első könyv rövid ideig megkülönböztetett figyelmet kap. Aztán, ha jönnek a többiek, a figyelem a világ rendjének megfelelően szépen, arányosan megoszlik közöttük.
Életem végéig kísérteni fog egy hatvanas években, gyerekként látott tévéműsor. Egy író házaspár pöffeszkedett a stúdióban: Fehér Klára és Nemes László. A hölgy könyveit ismertem, szerettem is, különösen a tudományos fantasztikus darabokat. Talán ezért is figyeltem rájuk a szokottnál erősebben. Elfecsegték ott az időt, viccesnek gondolt mondatokkal beszéltek saját és a társuk munkáiról. A műsor csúcspontja a legvégére maradt, a riporter megkérdezte, aztán hogyan tetszenek eldönteni, hogy melyikük a jobb író. Nem válaszoltak erre, a kamera azonban sokáig időzött a fotelok mellé feltornyozott könyveken. A feleség mellett egy méterrel magasabb volt az oszlop, mint az íróférjnél. Mosolyogtak, Nemes László rajongó kézmozdulattal mutatott felesége könyveire, és azt mondta, kérem, a mennyiség itt már réges-régen átcsapott minőségbe. A feleségem a legjobb író a világon.
A műsorban természetesen elhangzott a kérdés, hogy melyik könyvüket szeretik a legjobban, mindketten előhúztak egy-egy kötetet, lapozgattak, büszke mosollyal beszéltek arról, hogy miért éppen azt vették a kezükbe, amit.
Ha valami nem, határoztam el gyerekként, én soha nem akarok ilyen lenni, mint ez az író néni és író bácsi. Nem gondoltam arra, hogy valaha is könyveket fogok írni vagy hogy lesz egy csomó gyerekem, értetlenkedve morfondíroztam sokáig azon, hogy miként lehetnek a felnőttek ilyen példamutatóan hülyék.
Amikor megjelent az első könyvem, a Schwarzenegger el volt utazva című regény, persze örültem, de, mint ahogyan a gyerekeknél is később, halványan sejtettem, hogy az elsőség pusztán kevés a nagyobb figyelemre és szeretetzuhatagra. Valójában nem is beszélhetünk itt szeretetről, inkább valami öröm lehetett az, amivel a könyvem megszületését megéltem. Egyébként később gyakran találkoztam filmes és írói körökben azzal a mondattal például, hogy szeretem ezt vagy azt a filmet – mozit. Hogy szeretem ezt vagy azt a könyvet. Önmagában ezzel a mondattal nincs is baj, de általában olyan alkalmakkor csúsznak a fülembe, amikor például egy-egy mű erényeit vagy hibáit kellett minősíteni. Filmzsűrikben, könyvbírálatokkor. Szezon-fazon. A szeretet sem nem esztétikai, sem nem szakmai kategória. Arról nem is beszélve, hogy meglehetősen idegborzoló élmény azt megélni, ahogy a műbíráló rajongása betölti a teret. Ennek ellenkezőjét, hogy például utálom ezt vagy azt a művet, szinte egyáltalán nem hallani. Az utálkozás, fanyalgás megmarad a legtöbb esetben a lehető legszűkebb körben. Aztán, ha mégis nyilvánosságra kerül, mondjuk, egy-egy harcias kritikus műbírálatában, abból sértődés meg botrány és harag lesz.
Első könyvem kézbe vétele kétségtelenül nagy, örömteli élmény volt, ám az, hogy később a többi könyvem is hasonló érzéseket hozott, nem lepett meg. Az meg, hogy szeretem-e őket, eszembe sem jutott.
