– Figyeltem önt, amióta itt vagyok, élőben is olyannak látszik, akik alapvetően jókedvű, és szeret emberek közt lenni.
– Abszolút pozitív ember vagyok, tudom, hogy elcsépelt mondat, de nálam a pohár az félig tele van. De ezt én tudatosan is csinálom. Ha rosszabb napom lenne, úgy indítok, hogy reggel mondom a mantráimat, amelyekkel abszolút pozitívra hangolom magam. Mindig emlékeztetem magam arra, hogy mennyire szerencsés ember vagyok, és mennyi jó dolog vesz körbe. Azzal kezdem a napomat, hogy hálás vagyok a napfényért, a családomért, hálás vagyok az ágyneműmért, amelyben aludhattam, és attól kezdve, hogy az ember elkezdi sorba venni, hogy mennyi mindenért hálás, teljesen másképp indul a napja. Elkezdett esni egyik nap. Kiálltam egy pillanatra az esőbe, és töltődtem. Tényleg nagyon szeretem az embereket, és nagyon szeretek adni az embereknek.
– Színházban is dolgozott, nyilván fix társulatban, most pedig sokféle produkcióban vesz részt, ami tart valameddig, vége van, és kezdődik egy másik produkció. Önnek ez a nyitottság jobban megfelel?
– Egy darabot megtartottam egyébként. Marc Camoletti Leszállás Párizsban – Boeing boeing című bohózatát, amelyben Judithot alakítom, együtt játszom Fodor Zsókával, Deutsch Anitával, Bozsó Péterrel, Mádi Piroskával, Baronits Gáborral. Kell egyfajta állandóság nyilván, amihez mindig vissza tudok nyúlni, és hogy emlékeztessem magam, hogy honnan indultam. Mennyi mindenen vagyok túl.
Ha belegondol, a tévézés az egy viszonylag szűk kör. Rájövök időnként, hogy szinte mindenhol ugyanazokkal az emberekkel dolgozom. Ismerem az operatőröket, a világosítókat, és így ez a világ is játszótérré változik, és nem idegen. Csak a produkció változik, ahogy a színházban is változik a darab.
– Mi az, ami az ön számára érdekes a tehetségkutatók, reality műsorok és különféle vetélkedők világában?
– Nagyon fura: én magát a munkát szeretem. Szeretek emberek közt lenni, szeretek emberekkel foglalkozni. Ha csak a tehetségkutató részét nézzük, annyiszor megkérdik, hogy szükség van-e ennyi tehetségkutatóra, és ha belegondol, a mai zenei palettán Carameltől Ruzsa Magdin át Király Viktorig nagyon sok művészt a tehetségkutatóknak köszönhetünk. Ebben benne lenni már önmagában felemelő.
– De viszonylag ritkán látni önt a komoly öntudatos munkaerő zord szerepkörében.Sokkal inkább, mint aki végre beszabadult a játszótérre.
– Szeretem valahogy könnyedén venni a dolgokat. Inkább viccből fogok fel sok mindent. Ez nem azt jelenti, hogy könnyű az életem, csak szeretek boldogságot okozni. Szeretek adni.
– Él önben egy belső gyermek, aki játszani akar?
– A kislányomon szoktam ezt megfigyelni. Ő lett az osztály bohóca, de tényleg. Kérdeztem magamban, hogy alakulhatott ez így, és rájöttem, hogy én is az vagyok. Konfliktuskerülő vagyok alapvetően az életemben, minden téren, például most tanultam meg negyven fölött nemet mondani.
Ez sokszor nagyon nehéz, mert félünk a változástól, félünk kilépni a komfortzónánkból, félünk otthagyni egy munkahelyet. Ez is egy folyamat, mire valaki ezen túllép. De nálam onnan indult, hogy konfliktuskerülő vagyok, és ha jön valami konfliktus az életemben, akkor humorral próbálom oldani.
Egyszer ültem egy autóban egy kollégám mellett, és egyszer csak feltépte egy fiú az ajtót, és meg akarta ütni. És én attól, hogy egy ilyen konfliktushelyzetbe kerültem, ránéztem a fiúra, és elkezdtem nevetni.
Meglepődött a reakciómon, és közölte, hogy csak azért nem ütlek meg, mert ilyen aranyos a barátnőd. Gondoltam, szólok, nem vagyok a barátnője egyébként, csak a kollégája. Valószínűleg innen indult ez az egész. És ugyanez van a gyerekemnél is, ő is konfliktuskerülő. Nevetve oldja a szituációkat.
– A tehetségkutatókban nagyon sokszor láttam, hogy ön különböző módszerekkel oldotta a feszültséget.
– Mint Svájc, olyan vagyok. Úgy érzem magam.
– Azt is sokszor megfigyeltem, hogy pont azt adta a játékosoknak, amire éppen szükségük volt.
– Nagyon sok időt töltöttem velük. Szerintem nagyon fontos a gondoskodás. Minden emberen azt látom, hogy annyira örül két kedves szónak. Ha elmegyek a közértbe, és látom, hogy a pénztárosnőnek szép a körme, én vagyok az első, aki megdicsérem. Simán utánamegyek valakinek, hogy de jó ez az illat, ami rajtad van! Szeretek pozitív gondolatokat, pozitív érzéseket adni az embereknek, mert hálásak érte. Nálam ez nem felvett póz, hanem alapvetően érdekelnek az emberek. Szeretek gondoskodni. Ugyanez volt a versenyeknél is, egy idő után már mindenki ott volt nálunk. Mindenkinek a versenyzője odagyűlt hozzánk, vittem nekik ételt is.
– Akkor talán azért van jelen több mint húsz éve ebben a szcénában, mert itt ki tudja fejezni azt, ami önnek a legfontosabb?
– Persze, de olyan érdekes, hogy az ember eljön egy olyan közegbe, ahol a siker mércéje az, hogy mennyien követnek, milyen népszerű, mennyire szeretik, de közben meg a művészek nagy része önbizalomhiányos.
Eleve gyerekkoromban is ki voltam éhezve a szeretetre. Nem azért, mert nem kaptam szeretetet, hanem többre vágytam.
– Amikor valaki kiáll a színpadra, árad felé a szeretet, védettnek és szeretettnek érezheti magát.
– Igen, lehet töltekezni ebből. Ebben hiszek. Amit adunk, az instant jön is vissza.
– A cirkusz az ön számára új közeg, új feladat?
– 2018-ban dolgoztam először Vincze Tündével, a Karácsonyi Csoda Show koreográfus-rendezőjével, egy Tv2-es show kapcsán. Több cirkuszi produkcióban vettem részt vele. Volt, hogy felhúzott öt méter magasra, és ott kellett biztosítás nélkül mozdulatokat tennem. Halálfélelmem volt, számoltam visszafelé az adásokat meg a kamerapróbákat, hogy hányszor kell még megcsinálnom, és hogy fogok életben maradni, de közben valahogy megszerettem. Nagyon szeretem a precizitást, azt, hogy úgy tudok önmagam lenni és úgy tudok spontán lenni, hogy mögöttem egy nagyon kemény gépezet áll, amely gondoskodik rólam, és védőhálóként működik. Itt, a cirkuszban is ez működik, hogy másodpercre minden kiszámolva, ha valaki hibázik, emberélet múlhat rajta. Annyira precíz vagyok mindenben, hogy valószínűleg engem vonz ez a fajta tudatosság, miközben a színpadon teljesen spontán tudok lenni.
– Valahogy úgy képzeltem, hogy ön szereti kipróbálni ezeket a kalandokat, veszélyes helyzeteket…
– Ha megy a kamera, bármi hülyeséget képes vagyok megcsinálni, és utána, mikor azt mondják, vége a felvételnek, hazamegyek, és közben elkezdek gondolkozni, hogy már megint mit csináltam?! A civil életemben nagyon gyáva vagyok, soha nem ülnék fel még egy hullámvasútra sem, annyira félek, de ha azt mondják: „Kamera! Csináld meg!” – akkor megcsinálom.
