Valaha azt tanultam és hallottam, hogy a demokrácia – szemben a diktatúrával – azt jelenti, hogy mindenki szabadon kifejtheti véleményét, a liberalizmus pedig a Voltaire-nek tulajdonított idézet szerint azt, hogy egy liberális a haláláig küzd azért, hogy valaki elmondhassa véleményét, még ha nem is ért egyet vele. Most, hogy már majdnem ugyanannyi évet éltem az európai liberális demokráciában, mint a szocialista demokráciában, kezdem felfedezni, hogy nincs sok különbség közöttük, népiesen szólva az egyik kutya, a másik eb. Sőt Európában már a kádári három T (támogatás, tűrés, tiltás) is hiányzik, csak a támogatás és tiltás van, mint ezt a magyar elnökség programjáról szóló, és minden bizonnyal ikonikussá váló, európai parlamenti vita is kitűnően demonstrálta.
Pont e vita kapcsán ragadott tollat az EUobserver brüsszeli hírportál főszerkesztője, Alejandro Tauber, és egy elég terjedelmes cikkben hívta fel a figyelmet arra, hogy az Európai Parlament működési szabályzatában van egy bizonyos 241. cikk, amely az európai politikai pártokkal és az európai politikai alapítványokkal kapcsolatos hatásköröket és felelősségeket tárgyalja. E cikk azt mondja ki, hogy az Európai Parlament elnökségének joga van arra, hogy egy európai politikai pártot vagy európai politikai alapítványt legfeljebb 5 évre – bármely ötéves időszakon belüli ismételt jogsértés esetén pedig legfeljebb 10 évre – kizárja a jövőbeli uniós finanszírozásból, amennyiben vétkesnek találják.
Az európai politikai pártok és az európai politikai alapítványok jogállásáról és finanszírozásáról az Európai Parlament és a Tanács 1141/2014/EU, Euratom rendelete szól. E rendelet 3. cikke az európai politikai pártok és alapítványok bejegyzésének feltételeit taglalja és többek között, azt mondja, hogy az európai pártoknak és alapítványoknak, tevékenységük során, tiszteletben kell tartaniuk az Európai Unióról Szóló Szerződés 2. cikkében rögzített alapértékeket, vagyis az emberi méltóságot, a szabadságot, a demokráciát, az egyenlőséget, a jogállamiságot és az emberi jogokat, köztük a kisebbségekhez tartozó személyek jogait.
E lehetőséget kihasználandó Alejandro Tauber írása arra hívja fel a figyelmet, hogy a 241. cikk alapján fel lehet függeszteni bizonyos európai pártok és alapítványok uniós forrásokból történő finanszírozását, vagyis jelentős mértékben korlátozni lehet működésüket.
Úgy látszik e cikk által nyújtott lehetőségek eddig kevéssé voltak ismertek, mert Tauber úgy fogalmaz, hogy „az Európai Parlament saját eljárási szabályzatában rejtve van egy kevéssé ismert rendelkezés, amely drámaian megváltoztathatja az Unió képességét arra, hogy megvédje demokratikus értékeit a belső fenyegetésekkel szemben. A jogtudósok »Csipkerózsikának« és »bombának« nevezték el – egy hatékony, de gyakorlatilag kihasználatlan eszköznek –, amely az EU saját 7. cikkéhez hasonlóan a jogállamiság és az intézmények integritásának védelmét szolgálja”.
Hogy kikkel szemben kell védeni az uniós intézmények integritását, gondolom, az olvasó könnyen kitalálhatja, de itt érdemes szó szerint idézni a szerzőt, pusztán annak bemutatására, hogy mi jellemzi ma az uniós fősodor eszmevilágát.
Alejandro Tauber a szélsőséges pártoktól való félelmében a következőket írja: „Az európai demokrácia törékenysége már nem elméleti kérdés, hanem kézzelfogható valóság. Míg Magyarország demokratikus visszalépése Orbán Viktor Fidesz pártja alatt és Lengyelországé az előző kormány alatt jól dokumentált, hasonló folyamatok bontakoznak ki Szlovákiában, Olaszországban, Bulgáriában és Görögországban. Az igazságszolgáltatás függetlensége ostrom alatt áll, a civil társadalmi szervezetekre egyre nagyobb nyomás nehezedik, a médiapluralizmus pedig egyre csökken. A demokratikus útról letérő tagállamok számára az EU olyan eszköztárral rendelkezik, amely magában foglalja a pénzeszközök visszatartását, pénzügyi szankciókat, sőt a szavazati jog felfüggesztését is, ez a 7. cikk szerinti eljárás. Ezen intézkedések hatékonyságát azonban többször megkérdőjelezték. Nemcsak azért, mert a végrehajtás késik és gyengül, hanem azért is, mert csak az EU tagállamait érintik. Ha az antidemokratikus erők beszivárognak az EU saját intézményeibe, a kihívás még ijesztőbbé válik. Az Unió belső destabilizációval szembeni fellépésének mechanizmusai meglehetősen korlátozottak, és ez az a terület, ahol a 241. szabály meghatározó szerepet játszhatna.”
A 241. szabály és az 1141/2014/EU rendeletet antidemokratikus erők elleni felhasználásának lehetőségét egy 2019-ben írt tanulmányában részletesen tárgyalja Dr. John Morijn professzor, holland jogtudós. A fősodor „populisták” elleni jogi küzdelmének történeti áttekintésével indító tanulmány a végére érve konkrét javaslatokat ad az általa populistának minősített pártok visszaszorítására.
A két anyag elolvasása számomra világossá tette, hogy a fősodor szellemi hátterében gőzerővel folyik a munka, hogy a fősodor politikáját kihívó – és egyre erősödő – pártokat, hogyan lehetne a jog eszközeivel visszaszorítani. Nem ismeretlen ez a módszer a történelemben. Engem a második világháború utáni magyarországi kommunista hatalomátvételre emlékeztet, de a nyugatiak számára, akiknek nem volt szerencséjük a kommunista diktatúrához, inkább Hitler módszerét kellene emlegetni, azt a folyamatot, ahogy minden ellenfelét fokozatosan kiszorítva a parlamenti életből végül is totális hatalomra tett szert. Az Unió vezetése előtt is ez a cél lebeg.
Még a hatvanas években, amikor marxizmus–leninizmust tanultunk az egyetemen, hallottam egy Lenin-idézetet, azt, hogy forradalmi helyzet akkor következik be, amikor az uralkodó osztályok már nem tudnak a régi módon kormányozni, az elnyomottak pedig már nem akarnak a régi módon élni. Magam két forradalmat éltem át, az 1956-osat és a rendszerváltást, mely utóbbit, ha nem is kísérték véres események, méltán forradalmi változásnak lehet nevezni. Az én tapasztalatom szerint az elégedetlenség lassan növekszik, a sérelmek felhalmozódnak és azután teljesen váratlan, előre jelezhetetlen időpontban a változások gyorsan, lavinaszerűen mennek végbe. Hogy e tekintetben az Európai Unió hol tart, nehéz lenne megmondani, azt azonban választások világosan jelzik, hogy az emberek nagy többsége változást akar. Az unió vezetésének politikájával ugyanis nem csak azok nem értenek egyet, akik a fősodor által szélsőségesnek nevezett pártokra szavaznak, hanem azok sem, akik megszokásból még régi pártjukra adják le a szavazatukat, igaz egyre csekélyebb lelkesedéssel. E tendenciára a legjobb példát a német szociáldemokraták és zöldek szolgáltatják.
Európai Parlament működési szabályzata 241-es paragrafusának emlegetése, vagyis az ellenzéki pártok jogi erőszak útján való gyengítésének szándéka, arra mutat, hogy a fősodratú pártok már nem bízhatnak abban, hogy a választásokon kényelmes többséget tudnak szerezni, vagyis az uralkodó elitek már nem tudnak a régi módon kormányozni, Európa népei pedig – ahogy ezt számos kérdőíves felmérés bizonyítja – a legkevésbé sem akarnak a legutóbbi évtizedeket jellemző feltételek mellett élni. A lenini formula tehát kialakulóban van, kérdés mikor vezet el ez a folyamat radikális változásokhoz?
A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója
