Ez a felszólítás énekelve hangzott el minden reggel Jelenits tanár úr – nekünk diákoknak egymás között Jelkó – máig legendásan emlékezetes túráin. Ha szakadt az eső, vagy jég is verte a sátrat, legfeljebb annyit tett hozzá, hogy „éppen csak cigánygyerekek potyognak az égből!” – ezt már nem énekelve. Volt úgy, hogy minden sátornak az ébresztőhöz benyújtott egy befőttesüveg tejberizst – mikor készítette és honnan volt ennyi befőttesüvegje, máig rejtély. Szedelőzködésünk után, amikor összeállt a kerékpáros, csónakos vagy gyalogos csapat, mikor milyen túra volt, énekelve indította útjára a sereget: „Elindulunk, elindulunk!” Mindkettőnek még a hanglejtése is a fülemben cseng.
Hatalmas barangolások voltak ezek, gyalog a téli Börzsöny, fel a Csóványosig, majd Tereskére a plébános barátjáig érkezett az ázott csapat, a ruháinkat az ágyban a testünk melegével szárítottuk meg. A Szamos-Tisza-Hortobágy vízitúra a Petőfi megénekelte „falu végi kurta kocsmától” indult (az épület ma is áll). Itt láttam életem legcsodálatosabb csillagfényes egét a töltésen hanyatt fekve: egészen közel ragyogtak a csillagok. Jól emlékszem arra, amikor a kajakjaink összekapaszkodva csurogtak lefelé a Tiszán és Jelkó Szabó Zoltán Szerelmes földrajzából olvasott nekünk az alkonyi fényekben. Barátja fogadott minket a Hortobágyon, Mátán, ahol megnéztük a robogó ménest. Vagy a Szentendrei- és a Csepel-sziget kerülése: az ország „szíveközepe” a vízről, kajaklátószögben. Ennek a megkoronázása volt a nagy dunai vízitúra, le egészen Bajáig, ahol egy másik barátja, a neves vízépítő mérnök látott minket vendégül bajai halászlével.
Számomra a csúcsélmény az erdélyi kerékpáros túra volt: Biharkeresztes-Nagyvárad-Királyhágó-Kolozsvár-Torda-Marosvásárhely-Szászrégen, a Tölgyes-szoroson át ki a Regátba, majd vissza a Békás-szoroson át Gyergyószentmiklós-Csíksomlyó- Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy-Brassó-Fogaras-Nagyszeben-Gyulafehérvár-Déva útvonalon. Mindenkinek vinni kellett magával egy kiló száraz húsfélét, egy imakönyvet (Szentírást, énekeskönyvet), amit ajándékba vittünk. Mindenütt volt ismerőse, ezáltal betekinthettünk személyesen is az erdélyi világba. Ittunk három folyó forrásából: Szamosfőn, Kőrösfőn és Marosfőn (a „-fő” forrást jelent). Ez az utazás annyira felejthetetlen volt számomra, hogy a feleségemet is elvittem egy hasonló biciklitúrára. Ez a korai próbatétel annyira összekovácsolt minket, hogy azóta is együtt vagyunk jóban-rosszban.
Ezek a nagyszerű utazások kinyitották a látókörünket, az egész világot, nem autóból tapasztaltuk meg a bejárt vidékeket, hanem fizikai kontaktusban. Ezáltal váltak ezek az utak a piarista oktatás-nevelés részévé, különösen a férfivá érés fontosságát emelem ki, hiszen ezek a barangolások komoly fizikai-szellemi-lelki próbatételek voltak. Mindennek középpontjában Jelenits tanár úr…
Amikor a rendszerváltozás után lehetővé vált, a nyári kirándulások messzebbi tájakra is vezérelték a tanár urat, elkezdődtek a nagy Rómába vezető bicikliútjai. Ő oda-vissza kerékpárral tette meg az utat, míg a diákok vagy az oda-, vagy a visszautat választották. Éppen vele beszélgettem a szobájában, amikor egy édesanya hívta telefonon, hogy hol fognak megszállni a másnap kezdődő Rómába vezető útjuk során. Jelkó befogta a telefont, úgy súgta halkan nekem, hogy „Fogalmam sincs”. Az anyukát persze megnyugtatta, hogy előre végigjárta az utat és ismeri a lehetőségeket. Ez a tervezettségbe oltott spontaneitás mindig is sajátja volt.
Ez nyilvánult meg a rendszerváltozás utáni rendi újjászerveződésben, amikor lehetőség nyílt a hajdani piarista iskolák visszavételére és élettel való megtöltésére: Nagykanizsán, Mosonmagyaróváron és Vácott, valamint Sátoraljaújhelyen, ahol kollégium nyílt. Új iskola létesült Szegeden, ahol az egyházi kárpótlás folyamatában is részt vettem, jelentős méretű telket sikerült szerezni a várostól az új gimnázium, rendház és templom építésére. Ugyanitt létrejött a Sík Sándor Kollégium is, aminek létrejöttében szintén bábáskodhattam.
Nagy élmény volt számomra a Gödi Piarista Szakmunkásképző Iskola beindítása. Jelkó ezt az eredeti kalazanciusi szellem visszatérésének tartotta. Annyira fontosnak tartotta az ügyet, hogy ő maga is kijárt Gödre magyar irodalmat és nyelvtant tanítani. Egy alkalommal együtt utaztunk haza, láttam, hogy bosszantja valami. Elmondta, hogy mondattant tanított a diákoknak, akiknek sehogy se fért a fejükbe, hogy a mondatokban alany, állítmány és tárgy van, különösen a „tárgy” mibenlétében kételkedtek, mondván, hogy a tárgy a szék meg az asztal. Rá kellett jönnie, hogy az elvonatkoztatás másképpen oktatandó az ő körükben, mint a gimnazistákéban. Megbirkózott ezzel a kihívással is.
Ő esketett minket (majd a gyerekeinket keresztelte), a huszonötödik házassági évfordulónkat azzal kezdte, hogy „Tamás és Edit kedvéért fel van lobogózva a város” (augusztus 19-én volt az esküvőnk, már túl vagyunk az ötvenediken is…). A beszédében is megemlegette a gödi iskolát, mondván, hogy amikor a hűségről beszélt az ifjaknak, azok azt mondták neki, hogy szerintük „csak a kutya hűséges”. Valóban, mondta tovább, „egyedül az Isten hűséges, a mi hűségünk ebből tud táplálkozni”. Ebből látszik, hogy a pedagógusi lét menyire átitatta a személyiségét, a példáit is ezekből a személyes élményekből merítette. Írásaiban legtöbbször a köznapi valóság jelenségeiből indult el, rendkívüli élességgel világítva rá a dolgok színére és fonákjára és mindig eljutott az Isten, Jézus Krisztus látószögéig. Mindezt könnyedén és tudósi alapossággal.
Hihetetlenül mély tudással rendelkezett. Legendás volt a szobája: közel egy méter magasságig tele volt könyvekkel. Eleinte ösvények vezettek a könyvek között, később már csak lépésnyi távolságban lévő üres pontokba lehetett lépni. Volt, hogy az ágya felszorult a szekrény tetejére, annyira nem volt hely a könyvektől. De ha kértünk tőle valamit, csak alányúlt a kupacoknak és magabiztosan kivette az aktuális kötetet a könyvhegyek alól. Ugyanolyan könnyedén és biztonsággal „hajózott, kerékpározott, gyalogolt” az irodalom, a nyelvek, a teológia, a biblikum, a filozófia tájain, mint Erdélyben, a Börzsönyben, a Dunán és a Tiszán, vagy a Róma felé vezető itáliai tájakon. Mindenütt tele volt baráttal, ismerőssel…
Pilinszky Jánossal való barátsága legendás. A lányom a Pilinszky100 kapcsán egy remek interjút készített a tanár úrral, aki kilencven felé haladva is pontosan és mélyen értelmezte Pilinszky személyiségét és művészetét. Én is kaptam tőle egy esszét még a 2006-os XV. kerületi Kalendáriumhoz: „Pilinszky gyermekkori élményei Rákospalotán” címmel, ahol a Leánynevelő Intézetbeli élményeiről és az ezekből táplálkozó verseiről írt. A remek írásból helyi érettségi tétel lehetne!
Az életformáló kirándulásélményektől indultam, amelyek Jelenits tanár úrhoz fűznek (számtalan hasonló élménnyel bírnak azok, akiket valamilyen módon megérintett a személyisége, tanítása, prédikációi – ezeket érdemes volna összegyűjteni, egy rendkívüli kötet kerekedne belőle a sok tudósi visszaemlékezés mellett) és eljutottam a személyisége más oldalaiig: a vérbeli pedagógusig, a prédikátorig, a tudósig, az irodalmárig, a barátig. Életének minden vonatkozása, vektora egy pontra irányul, arra, hogy mi is az emberi élet értelme? Ő így fogalmazta meg: „Az ember életének az az értelme, hogy a világ nagyszerűségére, a lét értékére ráeszméljen, és örömének hangot adjon. Mondjuk úgy, hogy dicsőíti Istent, aki ezt a létet, ezt a világot létrehozta, s aki a maga valóságában a létnek ezt az értékét őrzi. Ez az értelme az emberi létnek.”
Az énekelve elmondott ébresztője ebben a megvilágításban metaforaként is értelmezhető, a „Csodálatos szép reggel van, érdemes fölkelni!” és az „Elindulunk, elindulunk!” egy életprogram is. Hála érte, nyugodjon békében, nem feledjük el és továbbadjuk a személyisége kisugárzását a következő nemzedékeknek!
A szerző építész, volt országgyűlési képviselő, piarista konfráter
